Annak az eljöveteléről, akit Ádventben várunk, a Szentírás három képet fest. Kettő ezek közül, amelyeket Máté és Lukács evangéliumában találunk, valamennyire hasonló stílusú. A harmadik, amit a Zsidókhoz írt levél szerzője ad, nagyon is különbözik a másik kettőtől. Mind a három két évtizeden belül íródott. Az elsőt Máté ötven évvel az esemény után rajzolta, de még csak nem is sejthette, hogy az az ötven év ötszáz évvel később az időszámítás első ötven éveként fog szerepelni. Az a kistermetű, Dénes nevű szerzetes (ezért nevezték Dionysius Exiguusnak), aki bevezette az új időszámítást, maga sem gondolhatta, hogy ezerötszáz évvel később a harmadik millennium előestéjéhez vezeti ezzel el az egész emberiséget.

Akkorra, száz évvel a kalcedoni zsinat után, már nagyon is sokat lehetett látni abból, hogy történelmileg is mennyire egyedülálló volt annak a gyermeknek az eljövetele. Ennek az oka az volt, hogy addigra már több száz éve vallotta az emberiség egy jó része, hogy a gyermekben valóban a Teremtőjött az emberek közé.

Mit mutat ebből a Máté által eredetileg zsidó nyelven megrajzolt kép? Látszólag semmit, de mégis nagyon sokat. Máté úgy mutatja be a gyermeket, mint akinek Jézus Krisztus a neve. Mivel Máté a Jézus szót Jehoshua-nak írta, ez világosan megérttette eredeti zsidó olvasóival, hogy a gyermeket "Jahve a megváltó"-nak nevezték. Ez a név azt is állíthatta, hogy a gyermek valamiképpen azt a Megváltást valósítja meg, amit Jahve valaha ismételten megígért, különösen Ábrahámnak és Dávidnak. Éppen ezért teszi Máté azonnal hozzá, hogy a gyermek Dávid fia, aki viszont Ábrahám fia volt.

Ez olyan sokat jelentett Máténak is és az ő zsidó olvasóinak is, hogy rendkívül alá is húzta ezt a leszármazási tényt. Ezt azzal tette, hogy elsorolta mindazoknak a nevét, akik a gyermek ősapái voltak, még pedig három fázisban: Az első Ábrahámtól Dávidig húzódott, a másik Dávidtól a babiloni fogságig, a harmadik a babiloni fogságtól Józsefig, a gyermek anyjának férjéig.

Ennek a három fázisnak időtartama kb. hétszáz, négyszázötven és majdnem hatszáz év volt. Máté mindegyikbe 14 ősapát helyezett, ami nem változtatott szükségképpen a tényeken. De Máté számára a 14-es számnak szimbolikus jelentősége volt, mert a 14-et, mint minden más számot, betűkkel írták a zsidók és ezt a számot össze lehetett tenni három számból, azaz 4, 6 és 4 összegéből, amiket a D(aleth), V(au) és D(aleth) betűkkel írtak DVD formában. Ilyen szimbolikus módon, ami sokat jelentett zsidó kortársai számára, hangsúlyozta Máté, hogy a gyermek valóban Dávid (DVD) fia. De azt is hozzátette, hogy a gyermek teljes neve, Jézus Krisztus volt, tehát az a "Jahve a megváltó," aki egyúttal Krisztus, tehát Mashiah (messiás), azaz Felkent is.

Nem a gyermek volt az, akit először neveztek felkentnek. Saul, a zsidók első királya azzal lett király, hogy Sámuel próféta felkente. Dávid azzal lett Saul utóda, hogy Sámuel felkente azután, hogy Saul méltatlannak bizonyult felkent királyi tisztére.

Tehát annak a képnek a sorai között, amit Máté rajzolt a gyermek eljöveteléről, ott leskelődött a kérdés, hogy ki is tulajdonképpen ez a gyermek, akiben beteljesül ez az örök királyság. A képből egy diptichont, egy kétszárnyú oltárképet alakított Máté azzal, hogy rögtön megrajzolta a három napkeleti bölcsjövetelét, akik királyhoz illő ajándékokat hoztak, és leborultak a gyermek előtt, imádván őt. Imádták, azaz teljes hódolatukat mutatták be, mégpedig azért, mert a zsidók rég megígért királyát látták benne, akinek ráadásul Dávid szülőfalujában, Betlehemben kellett születnie.

A kisded, amint Lukács megrajzolja, nemcsak önmagában volt tehetetlen, hanem egyáltalán nem volt körülvéve tehetős emberekkel. Ez annál is jelentősebb, mivel abban a képben több vonás van, amik azt sugallják, hogy a gyermek jóval több mint egy kiváló emberi lény, és ténylegesen maga a Teremtő. Akkori viszonyok között is rendkívül szegényes volt a születése. Jászol volt a bölcsője, és az a férfi, akit természetesen apjának vettek a pásztorok, egyszerű mesterember volt. Egy ilyen férfi csak a pásztorok előtt tűnhetett valakinek, mivel pásztornak lenni az akkori zsidó gondolkodás szerint annyit jelentett, hogy valaki a legalacsonyabb, legpóriasabb, legfaragatlanabb osztályba tartozott.

Igaz, hogy mire a három bölcs megérkezett napkeletről, József már minden valószínűség szerint átvitte a gyermeket és anyját egy emberibb lakásba, de az biztosan nem volt egy lakosztály. Jó, ha rágondolunk, hogy a hagyomány szerint a Szentcsalád Názáretben is egy barlanglakásban lakott. Nem mintha a legszegényebbek lettek volna, de mint Betlehem, Názáret is csak egy kis falu volt. Az ottani lakások legtöbbjére is lehetett volna alkalmazni Natanael kérdését: Mi jó is jöhet Názáretből?

Nem kell nagyon megerőltetnünk a képzeletünket, hogy lássuk azt a csekélységet, amit József és Mária egy öszvéren magukkal tudtak vinni Názáretből Betlehembe, hogy ne csak magukról gondoskodjanak, hanem még a születésre is készen legyenek. Nem kell természetesen azt gondolni, hogy mivel nem találtak szállást, azért mindenki ellenségesen nézett rájuk. Egy várandós anya mindig kap valami szimpátiát, és egy anya egy újszülöttel a kezében még a legmegkeményedettebb lelket is meg tudja lágyítani. Egy újszülött jövetele még idegen helyen, távol a rokonságtól is össze tud hozni egy kis ünneplést.

Bármennyire is más a Máté és Lukács által leírt jövetel, mint a mai Karácsony, az nem volt teljesen más. Biztos, hogy Józsefet és Máriát egyformán eltöltötte valami sajátos öröm, amiből Lukács megsejtet velünk valamit, amikor azt írja, hogy amint a gyermek megszületett, Mária pólyába takarta, és jászolba fektette. A nagy biblikus tudós, Szent Jeromos mutatott rá, hogy mi is rejlik e mögött a látszólag semmitmondó kifejezés mögött. Ha a szülés normális módon ment volna végbe, az anya helyett egy más asszony végezte volna el a pólyába takarást és a jászolba fektetést, hiszen a szülés az anyát rendszerint kimeríti az ilyen munkához. De Mária, aki szűzen, csodálatosan szülte szent Fiát, semmit sem vesztett el erejéből és így ezt a munkát maga végezte el. Tehát már csak ezért is volt oka Máriának és Józsefnek egyaránt arra, hogy karácsonyi hangulatban legyenek. Ezenfelül tudták, hogy nemcsak egy kisdedet kaptak, sőt tudták róla azt is, hogy a kisded a Magasságbeli Fia, mint ahogy ezt az angyal közölte Máriával a fogamzás pillanatában. A Magasságbeli "Shaddai" szó néven ismerték a zsidók az Istent, mielőtt Mózes megtudta Istentől, hogy igazi neve Jahve, azaz Aki Van, és hogy népétől azt várja, hogy ezen a néven ismerjék a jövőben. De ez nem jelentette azt, hogy a másik név kiveszett volna a zsidók között. Máriának mindez nagyon is világos volt.

Ezért volt képes Mária azonnal megérteni, hogy a Magasságbeli Fia kell, hogy csodálatosan, minden emberi apa nélkül jöjjön létre a méhében. Kilenc hónappal később éppúgy megértette azt is, hogy az ilyen gyermeknek csodálatosan is kell születnie, azaz elhagyni az anyai méhet.

A csodálatos fogamzásról a képzelet mit sem tudott mondani, legfeljebb azt, hogy Józsefet rendszerint mint egy idős férfit ábrázolja, liliommal, a tisztaság szimbólumával a kezében. Sok festő inkább azzal próbálta éreztetni a csodás fogamzást, hogy Mária ihletett arcát fessék meg, amint hallja az angyali üdvözletet és felel rá, mert ezzel a felelettel történt meg a Megtestesülés.

Ami a második csodát, a kisdednek az anyja méhéből való kijövetelét illeti, azt csak egy festőnek sikerült igazán megéreztetnie. A festő William Blake volt, a 18. század második felének egyik legnagyobb művésze, aki mint költő is az elsők közé tartozott. Többször is megfestette a témát, változatokat adva ugyanarról az elképzeléséről: a kisded száll felfelé az anya méhéből, mintha mennyei Atyja felé repülne. Ezeknek a festményeknek a lenyomata megtalálható "A szűzen szülés és a tudomány születése" című brosúrámban.

Azt, hogy tényleg az ég felé repülve született-e Jézus, nem tudjuk. De biztosan valami csodálatos folyamat volt, és olyasfajta örömet okozhatott Máriának és Józsefnek, amihez képes minden más öröm nagyon is csekély volt. A csekély itt azonban egy merőben relatíve mennyiség. Nem szabad lekicsinyelni azt az örömet, amit akkor éreztek, amikor látták, hogy minden hívás nélkül jöttek hozzájuk a pásztorok, mégpedig egy rendkívüli hírrel: maguk az égi seregek jelentek meg nekik Isten dicsőségét zengve és békességet hirdetve az isteni jó akarat emberi ajándékozottjainak.

Nagyon is feltehető, hogy a pásztorok nem jöttek valami ajándék nélkül, bármennyire is egyszerűek voltak ezek. Egy köcsög tej, egy kis csomag túró, egy kerek cipó, na meg egy báránybunda igazán jól jöhetett, mert éjjelente nagyon hideg tudott lenni azon a vidéken. Ki tudja mennyivel jobban estek ezek az ajándék, amik azonnal jöttek, mint az arany, a tömjén és a mirha, amit a három napkeleti bölcs hozott, de bizonyára csak hetekkel később.

A pásztorok, a boldog anya, a bölcs apa - akik mind átszellemült arccal figyelnek a pólyába takart, jászolban nyugvó gyermekre - alkotja azt a képet, amit Assziszi Szent Ferenc tett a karácsonyi áhítat középpontjába. A kép villámszerű gyorsasággal ragadta meg a hívők szívét és lelkét. Ez az a kép, ami százával ihletett karácsonyi énekeket, amelyeknek szövegei és dallamai kultúránk legvonzóbb kincsei közé tartoznak.

Mintegy húsz év távlatából, mintha ma is hallanám azt, ami csak a falakon keresztül szűrődött át I980 karácsony estéjén. Magyarországon látogatva egy rokon családnál töltöttem a szentestét, egy nagy bérházban. Vártunk rokonokat délután ötre, de késtek. Várni kellett a gyertyák meggyújtásával, várni kellett az énekekkel. De a házban mások úgy látszik készen voltak. Hirtelen a felső lakásból, azután a jobb oldali lakásból, azután a bal oldali lakásból, és végül az alsó lakásból kezdett átjönni a falakon a Mennyből az angyal dallama.

Akkor, 1980-ban még úgy látszott, hogy azok, akik a hit lángját ki akarták oltani Magyarországon, örökké a nyeregben fognak maradni. De az a falakon átszűrődő dallam mutatta, hogy a hit élt, és sokkal erősebben, sokkal makacsabbul élt, mint ahogyan bizonyos bölcsek akár itt, akár Nyugaton gondolták. A hit lényege az, ami mindig is volt, és lesz, azaz, hogy a jászolban fekvő kisded magának Istennek a Fia, tehát maga az Isten, akinek minden lehetséges.

Ezt érezték meg Jézus születése után 33 évvel később azok is, akik, amikor Ő a kereszten függött, azzal a kihívással szembesítették, hogy ha valóban Isten Fia, szálljon le a keresztről. Nem azt kérdezték tőle, hogy képes-e arra kérni Istent, hogy vegye le a keresztről, hanem, hogy van-e neki olyan hatalma, ami igazán isteni. Ezzel nagyon is a messiási teológia legmélyére láttak, ahol a Messiás megmutatja a Teremtőhöz méltó erejét.

Tehát egyelőre maradjunk a Mennyből az angyal dallamánál, aminek egyszerű, meghitt emberiessége még csak annyit sem árul el a betlehemi kép isteni magasztosságából, mint az a két kép, amit Máté és Lukács rajzolt meg a Messiás eljöveteléről. Azt a dallamot annyiszor hallottuk, hogy nem is gondolunk arra, hogy esztétikailag elemezzük. Az a zongoravariáció, amit Dohnányi írt a Mennyből az angyal dallamára, nem tudott igazán eleget tenni annak, amit az a dallam akar mondani. A dallam egyszerű melódia, nincs benne semmi heroikus, semmi drámai, semmi komplikált, semmi szofisztika. De van benne egy meghitt, kontempláló érzés, amit a jászol körül érzett Mária, József, a pásztorok és talán egy-két jólelkű szomszéd, amint nézték, csodálták a kisdedet. Ha nem is fizikai szemükkel, de lelki szemükkel látták, hogy nemcsak pólyában, ingben fekszik a kisded, hanem, hogy Reményiket idézzem, glóriában is. Reményik verse is azt a csendes meghittséget akarja közölni, ami abból a képből árad, amit Máté és Lukács adtak.

Festők ezrei próbálták megeleveníteni ezt a képet és éppen azért, mert volt benne valami utánozhatatlanul mély emberi vonás. Nem csoda. A Messiás, akármennyire is több volt, mint csupán egy ember, emberként jött az emberiséghez. Ennek maradt örök bizonyítéka a karácsony hangulata, ami először a betlehemi jászol körül lett valóság. Természetesen volt sok más is abban a képben, amit Máté és Lukács adott a Messiásnak, a Megváltónak az eljöveteléről. Szövegeik tele vannak ószövetségi utalásokkal, amik mutatják, hogy a betlehemi hangulat nem merő hangulat, hanem végtelenül komoly realitás. Ha volt egy kontextus, ami meghazudtolta Kosztolányi frázisát, miszerint a világ csak hangulat., az pontosan a Máté és Lukács által adott kép volt. A világ, amiről ők beszélnek, egy tragikusan és ugyanakkor reményteljesen reális világ volt, minden csak nem merő hangulat.

A kép Isten dicsőségéről beszélt és a békéről, de csak a jóakaratú embereknek jutó békéről. Betlehem hátterében ott leselkedett Heródes és mindaz az iszonyú gonoszság, amire az elesett ember képes volt akkor is és ma is. De ez csak háttér. A kép közvetlenségében mindig érződni fog az a meghittség, amit a Mennyből az angyal dallama ad vissza varázslatosan anélkül, hogy varázslatos akarna lenni. A dallam egyszerű, csendes, mint illik annak a felidézéséhez, ami Betlehemben történt, amikor az éj csendjében egy kisded formájában jött el a Megváltó, aki ténylegesen maga a Teremtő.

Ezen nem változtat az sem, hogy akkoriban csak a nagyon gazdagok, a nagyon hatalmasok ünnepeltek névnapot. Érdekes, hogy az Újszövetség csak egy ilyen névnapra utal, mégpedig annak a szörnynek névnapjára, akit Heródesnek ismer a történelem. Az ő névnapi dáridójával kezdődött az az eseménysorozat, ami Keresztelő János lefejezésével végződött. Az egyszerű nép, amely nap nap után verejtékkel kereste kenyerét, tudta, hogy a születéssel az ember egy siralomvölgybe jut, amit reálisan kell elfogadni, hogy elviselhető legyen. Ezért van az, hogy igazán keresztény társdalomban nem a születésnapot ünnepelték, hanem a névnapot, azaz a keresztnevet, ami egy égi születésre utalt. Van valami pogányság amögött, hogy az utóbbi évtizedekben itt nálunk is a születésnap ünneplése kezdte kiszorítani a keresztnév ünneplését.

De maradjunk a Szentföldön, ahogy az volt kétezer évvel ezelőtt. A Szentföld nem a születésnap ünneplésének a földje volt. Érdemes elgondolkozni azon, hogy nincs semmiféle adat annak feltételezésére, hogy a Szentcsalád valaha is visszatért volna Betlehembe születésnapot ünnepelni. Nincs utalás arra, hogy például, amikor József és Mária felvitte a 12 éves Jézust Jeruzsálembe, tovább mentek volna pár mérfölddel Betlehembe, hogy megmutassák neki azt a helyet ahol született. Húsz évvel később Jézus kezdett Galileából mindenfelé menni a Szentföldön és háromszor elment Jeruzsálembe is, de úgy látszik, sohasem ment el Betlehembe. Ennek az oka talán az volt, hogy Jézus egy másik képet készített elő eljöveteléről. Ez a másik kép nem annyira meghittségről, mint egy roppant drámáról, és nem burkoltan, hanem kifejezetten isteni dimenziókról beszélt.

Betű szerint így történt. Akikkel ez először történt, azok mind zsidónak születtek. Számukra hihetetlen megpróbáltatás volt, hogy a hivatalos zsidóság egyre erősebb gyanúval, ellenszenvvel kezelte őket. Krisztus halála után pár évvel Saul vezetése alatt mindegyiküket levadászták. Halálra kövezték Istvánt, kivégeztették Jakabot, és elfogatták Pétert. 62-ben kivégezték a másik Jakabot is, annak ellenére, hogy az egész nép mint nagy szentet ismerte. Kivégezték, mert Jakabnak az a hite, hogy Jézus volt az, akinek el kellett jönnie, ellentmondott egy másfajta eljövetelbe vetett hitnek. E szerint a hit szerint a zsidó nép, mint nemzet lesz maga a messiás. Ez a hit aktiválta a római hatalom elleni fellázadást, ami Jeruzsálem pusztulásához vezetett 70-ben.

Az ezt közvetlenül megelőző évek rendkívüli megpróbáltatásokat jelentettek a Jeruzsálem és a környékbeli zsidókeresztények számára, akiket egyre inkább eltávolítottak a Templom fényes ószövetségi szertartásaitól. Sokan közülük arról álmodoztak, hogy azokat a szertartásokat valahogyan integrálni lehet azzal az egyszerű vacsorával, ahol a fénypont egy darab kenyér megtörése volt, ami felett elhangoztak a szavak: "Ez az én testem, mely értetek adatik." Ezt az egyszerű szertartást kellett újra és újra megismételniük az Ő emlékezetére.

A kontraszt a templomi szertartások pompája és a kis otthonokban tartott vacsorák között óriási volt, és mint ilyen óriási kísértést jelentett azoknak, akiknek egyedül a kis vacsora volt a szertartásuk. Azonkívül ott volt az a hazafias remény, hogy a római légiókat ki lehet űzni a Szentföldről. Mindenki emlékezett arra, hogy milyen szégyenletes vereséget mértek a zsidók Cestius Gallusra, Szíria kormányzójára. Ez Jeruzsálemtől északra Beth-horonnál 66 november 8-án történt, Néró császárságának 12. évében. Minden arra mutatott a hatvanas évek közepén, hogy végleg sikeres lesz a Róma elleni felkelés. Maga Josephus, a felkelés nagy történetírója is így vélte. Különben nem fogadta volna el 68-ban a galileai vidék katonai parancsnokságát.

Akkoriban menekültek a jeruzsálemi zsidókeresztények Pellába, ami a Jordánon túl, mintegy 60 km-re északkeletre volt Jeruzsálemtől. Ezt azért tették, mert egy látnokuk meggyőzte őket arról, hogy pontosan arra az időre vonatkozott Jézus kijelentése, miszerint a tanítványainak menekülniük kell. Most nemcsak a Templomtól voltak elkülönítve, hanem Jeruzsálemtől is. A megvetés érzéséhez most a menekültség lehangoló valósága is csatolódott. Világos, hogy valami vigasztalásra, bátorításra volt szükségük. Ez a bátorítás volt a Zsidókhoz írt levél.

Gondoljunk csak arra, hogy aligha írhatott volna egy krónikás a magyar királyságról mondjuk 1550 körül úgy, hogy ne említette volna a mohácsi vészt, ami alig húsz évvel előbb történt. Lélektanilag bizony ez alig elképzelhető. Csalónak vennénk-e azt, aki úgy írta volna meg 1950 körül a korabeli magyar történetet, mintha nem lett volna Trianon, de még ostrom sem. Éppúgy elképzelhetetlen, hogy akár az evangélisták, akár Szent Pál, akár Péter, akár Jakab 70 után írtak volna és ne említették volna Jeruzsálem elpusztulását, ami a korabeli és a mindenkori zsidó történelem legmegrázóbb eseménye volt. Erre éppen azok az inspirált írók hivatkoztak volna, mint egy adukártyára, azt illetőleg, hogy Jézus az igazi messiás volt, mert próféciája igaznak bizonyult. Mivel nincs utalás ennek a próféciának a beteljesülésére a Zsidókhoz írt levélben, megírását 70-nél előbbre kell tenni.

De a levél datálásának kérdésétől lényegében független az a mód, ahogyan a levél szerzője beállítja Jézusnak a Messiásnak, a Megváltónak az eljövetelét. A kép, amit ad, teljesen teológiai, még pedig a szó legmélyebb etimológiai értelmében. Az a teológia, ami Istennek, a Teremtőnek, az emberekhez intézett szavairól óhajt szólni, és nem arról, hogy miként diskurálnak az emberek, amikor Istenről beszélnek. A levél szerzője szisztematikusan kifejti azokat a teológiai gondolatokat, amik a Máté és a Lukács adta képben a sorok között rejtőznek, és egyúttal kihagy minden földi részletet.

Amíg a Máté és Lukács által adott képben az angyalok csak röviden jelennek meg, itt az angyalokra való hivatkozások adják az érv erejét. Míg abban a másik két képben minden a földön játszódik le, itt minden az égben történik, mégpedig abban a pillanatban, amikor Isten bevezeti Fiát a mennyből a földre, de az angyalok jelenlétében. De halljuk a levél szerzőjét, amint kérdezi: "Vajon melyik angyalnak mondta Isten valaha, hogy a Fiam vagy?" - és amint az Elsőszülöttnek a világba való bevezetését ezzel kommentálja: "Imádja őt Isten minden angyala."

Tényleg csak ezt tehetik az angyalok, hiszen a levél szerint ők csupán "szolgáló lelkek", míg a Fiú imádásra méltó, mert méltósága, működése valóban isteni, amint a levél írója ezt három zsoltáridézettel mutatja. Az első bemutatja a Fiút, mint akinek trónja örökké áll. A másik mint változhatatlant, aki a látszólag sohasem változó egeket úgy váltogatja, mintha köntösei lennének. A harmadik úgy mutatja be Fiút, mint akit Isten a maga jobbjára ültet, bár az angyalok sohasem ülhetnek Isten jelenlétében és még kevésbé a jobbján, a legnagyobb megtiszteltetés helyén.

Ez a harmadik idézet, ami a 109. (110.) zsoltárból származik, volt az, ami legjobban bántotta a hivatalos zsidóságot, mivel ezt a zsoltárt használta a korai Egyház legszívesebben, mint Krisztus istenségének szentírási bizonyítékát. Ezt a zsoltárt, aminek szerzője maga Dávid volt, mindaddig messiási zsoltárnak vette a rabbinikus hagyomány. De mivel Jézus maga is, és követői is gyakran hivatkoztak erre a zsoltárra, 70 után, amikor a zsidóság kénytelen volt teljesen átgondolni teológiai helyzetét, ezt a zsoltárt kiiktatták a messiási zsoltárok közül. Csak mintegy háromszáz évvel később, amikor a zsidóság már teljesen elkülönült a kereszténységtől, és alig voltak többé zsidókeresztények, kezdték ezt a zsoltárt ismét messiási zsoltárnak tekinteni a rabbik.

De térjünk vissza a második kép fenséges arculatához, ami rögtön a levél kezdetén olyan kifejezett, hogy teológiailag nem lehet felülmúlni: "Azelőtt, Isten a próféták által több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Mint dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, Ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján, és annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk."

Így olvasták ezt a Pellába menekült zsidókeresztények, és így olvassuk ezt ma is, kétezer évvel később. Ugyanazt olvassuk, de más nézőpontból. Számukra a Fiúnak a világba való bevezetése még friss emlék volt. Közöttük még sokan voltak, akik harmincöt évvel korábban hallgatták a Hegyibeszédet, a Nyolc boldogságot, ami annyira földi és ugyanakkor annyira mennyei is volt. Közöttük még bizonnyal lehettek olyanok, akik részesei voltak a csodálatos kenyérszaporításnak. Talán volt még közöttük egy vagy kettő, aki látta, amint Jézus előhívta Lázárt a sírból. Feltehetően voltak közöttük olyanok, akik a mintegy ötszáz tanítvány közé tartoztak, akiknek Szent Pál szerint a feltámadt Jézus megmutatta magát.

De ők nem láthattak bele abba a következő kétezer évbe, amit mi már mint múltat látunk és tanulmányozunk. A múlt mutatja, hogy az a szenvedés és üldöztetés, ami az első keresztények, azaz a zsidókeresztények része volt, a győzelem záloga is volt. A második millennium befejezése és a harmadik kezdete erről a győzelemről beszél, még akkor is, ha a világ nem hajlandó tudomást venni erről, és tovább ringatja magát abban a hiedelemben, hogy a kereszténység eltemetése már folyamatban van. Nem ez volt-e a fejében az olasz kormány azon tagjának, aki néhány évvel ezelőtt úgy gúnyolta II. János Pált, mint aki megpróbál életet oltani a kereszténység halódó testébe.

De itt, mivel ez az elmélkedés az egyetemi karok tagjainak szól, vegyünk figyelembe valamit, amit azok a szavak rejtenek, miszerint Isten mindent a Fiú által teremtett és az ő szava által tart fenn mindent. Ezek a szavak nem kevesebbet jelentenek, mint a Fiú istenségét. Amikor Szent Pál azt írta a kolosszeieknek írt levelében, hogy az Atya a Fiúban teremtett mindent (1,16), a Fiú istenségét állította. Aquinói Szent Tamás ennek az állításnak tartalmát fejtette tovább, amikor azt írta, hogy a teremtés annyira kizárólag isteni hatalom, hogy még maga Isten sem delegálhatja ezt a hatalmat egy angyalra, bármenynyire is kiváló legyen az az angyal. Ez volt talán az a hatalom, amit Lucifer irigyelt?

Gondoljunk csupán arra, amit egyetemi és nem egyetemi végzettségűeknek egyformán szem előtt kell tartaniuk. Sőt az előzőknek még inkább mint az utóbbiaknak. Mert nem az előzőkre áll-e legjobban Szent Pál megállapítása (1 Kor 8,1), hogy a "tudomány felpuffaszt"? Még inkább idevonatkozó az, amit a korintusi hívekhez írt: "Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő... a semminek látszókat választotta ki az Isten, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak" (1 Kor 1,26, 28).

Ha ezt megfontoljuk, akkor könnyű lesz egy kevésbé fontos, de mégis jelentős valamire gondolni az Ádvent folyamán. Sajnos az Ádvent nem annyira a Teremtő kisded eljövetelére, hanem az egyre eszeveszettebb karácsonyi ajándékvásárlásra való előkészülés. Önmagában nagyon is erényes ajándékokat adni. Lélektanilag is igaz a Szent Pál által megőrzött krisztusi mondás: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni" (Apcsel 20,35). De nagyon is jól tudott, hogy nem egészen ez az evangéliumi szellem uralja a karácsonyi időszakot. Ez a szellem annak a három képnek az összegezésében áll, amiből kettőt Máté és Lukács evangéliumában találjuk, a harmadikat pedig a Zsidókhoz, azaz az első őskeresztény egyházhoz írt levélben.

Az első két kép egy meghitt szegénységet, egyszerűséget, megelégedettséget mutat be, bármennyire is tele van mély teológiai utalásokkal. Azzal, hogy mély teológiai szempontokat is sejtet, megóv bennünket attól, hogy a világ, a világunk egy merő hangulattá váljék, annak ellenére, hogy siralomvölgy marad. A harmadik kép kell, hogy erőt adjon e siralomvölgy békés elvállalására és elviselésére. Kétezer év távlatából nézve semmi más sem mutatkozhat jobban megalapozottabbnak és megbízhatóbbnak, mint e három kép összege. Nem csoda, hiszen azt mutatják, hogy maga a Teremtő jött közénk kisded formájában kétezer évvel ezelőtt. Csak egy ilyen Teremtő tudta azt a hitet teremteni, amin a pokol kapui már kétezer év óta hiába próbálnak erőt venni. De a Teremtő ezt a hitet csak azokba plántálja, akik a Gyermek példáján felbuzdulva, hajlandók gyermekekké lenni, hogy így, és egyedül így, bejussanak Isten országába.