Az egy más kérdés, hogy a régi görögök mennyire voltak tudatában annak, hogy minden értelmes beszéd a múltra vonatkozik, még a jelenről szóló kijelentéseink is. Hiszen amint tudatosítunk valamit és szóban megfogalmazzuk, az azonnal múlttá válik, bármennyire pillanatnyi múlttá is. De a régi görögök mindig tudatában voltak annak, hogy mindig a jelenből kiindulva beszélünk a múltról, mégpedig éppen azért, hogy jobban megértsük a jelent. Így tűnt ez minden nagy régi görög történetírónak, Hérodotosznak, Thuküdidesznek, Polübiosznak és a halikarnasszoszi Dionüsziosznak. Az utóbbitól jön a történetírásra vonatkozó legvelősebb mondás, miszerint a történetírás az a bölcselet, ami példákkal tanít.

Így van ez azzal a történelemmel is, amit üdvtörténetként ismerünk. A jelen Ádvent megragadása késztet bennünket arra, hogy szemügyre vegyük azt az állítást, ami a keresztény vallás lényegéhez tartozik, azt a tételt, azaz hittételt, illetve dogmát, hogy amióta az emberiség él, azóta egy Ádventben, egy várakozásban él: A hittétel szerint az ember azáltal, hogy Isten képére lett teremtve, örök, természetfeletti hivatást nyert, azaz állandóan hívást érez valami felé, ami messze túl és felette van rajta.

Itt is, mint bárhol máshol, a hívás, a hivatás egy kihívást jelentett, valamiféle vizsgát, kipróbálást. Hittétel az is, hogy az ember elbukott ezen a vizsgán és hogy a bukás minden azóta élő emberre érvényes. Az is hittétel, hogy az ember mégis valami mentőövet kapott Isten irgalmából, azaz egy ígéretet, ami reményt, várakozást, sóvárgást oltott belé. Amióta ember van, azóta annak a várakozásában, ádventjében élt, hogy az Asszony valóban eltiporja a sarka után leselkedő kígyót.

Azt, hogy valóban volt-e egy próba és egy bukás, nagyon is sejthetjük abból, amit minden józan ember érez, hogy valamiképpen elbukott, hiszen az emberi akarat ismételten a rosszra hajlik. Ez empirikus tény, amit bárki felismerhet, valahányszor abba a szellemi tükörbe néz, amit joggal nevezünk lelki tükörnek. De az is tény, hogy amennyire csak vissza tudunk menni a vallástörténeti múltba, mindig megtaláljuk a nyomát valami sóvárgásnak, valami ádventszerű várakozásnak.

Ez a várakozás sehol sem annyira kifejezett, mint az úgy nevezett üdvtörténetben. Semmi sem ajánlja hatásosabban ezt az üdvtörténetet, mint az, hogy azonos erővel hangsúlyozza a remény fényét és az elbukás konkrét komorságát is. Ennek a konkrétságnak lényegéhez tartozik, hogy az eredeti elbukás egy konkrét emberi pár tette volt, még pedig az első emberi páré. Az, hogy tényleg Ádám és Éva névre hallgattak, teljesen mellékes kérdés. De egyáltalán nem mellőzhető az a tétel, hogy az egész emberiség egy eredeti első pártól származik.

E szócsövek hangja egyáltalán nem egyforma és egyáltalán nem következetes. Az első emberpár létének kétségbevonása, alapjában bölcseleti jellegű, illetve kellő bölcsesség hiányát mutatja. Minden ilyen kétely mögött az húzódik meg, hogy könnyedén veszik a jelennek, az öntudatnak a tényét.

Mint már hangsúlyoztuk az első előadásban, a jelen jelentőségének tudatosítása és fogalmi gazdagságának elmélyítése bölcseleti kérdés, mielőtt az vallásos vagy tudományos kérdés lenne. De nem annyira tudatosításról vagy elmélyítésről van szó, hanem inkább arról, hogy mennyire vagyunk hajlandók közvetlenül megragadni a jelen pillanat öntudatos megtapasztalásának horderejét. Ez a megtapasztalás közvetlen, nem vezethető vissza semmi másra. Szemben áll velünk, anélkül, hogy rajtunk kívül lenne. Olyan lencsét képez, amin mindig keresztül kell néznünk, valahányszor a múltba vagy a jövőbe tekintünk. Önmagunk múltját is csak annyiban ismerhetjük meg, amennyiben a jelenünkből indulunk ki.

Amennyiben ezt a tényt igazán komolyan vesszük, felületesnek fognak mutatkozni azok a kísérletek, amelyek az ember leszármazását mint csoporteseményt magyarázzák. Eszerint nem volt egy első pár, hanem egy elég nagyszámú hominid csoport, amin belül statisztikailag öntudat alakult ki kb. ugyanabban a korban, az ismételt párosodás eredményeképpen. Az elmélet szerint a kedvező variációk egy irányban összegeződtek és ez a csoporton belül öntudatot hozott létre, ha nem is minden, de legalább is a legtöbb egyedben.

Ilyen magyarázatra gondolva, Okham borotvája jut az ember eszébe, vagyis az az elv, hogy magyarázatokat nem szabad nagyszámban adni. Az elv még inkább alkalmazandó olyan magyarázatokkal kapcsolatban, amik csodákkal egyenlők, még akkor is, ha nagy kvantumugrásnak, vagy óriás mutációnak nevezzük őket. Az öntudat megjelenése egy páron belül is olyasmi, amit a biokémia egy csillagászatilag valószínűtlen eseménynek kell, hogy tartson. Azok, akik az ilyesfajta kifejletet gyakran megtörténő eseménynek tekintik a fenti elméletet használva, számtalan varázslattal és bűvészfogással élnek, amik között logikai szaltóugrások ismételten szerepelnek. Itt jegyezzük meg azt a tényt, hogy a genetika például azt is sugallja, hogy a jelen homo sapiens genetikai alkata egy több százezer évvel ezelőtt élő nőre vezetendő vissza. Ám ne vesztegessünk időt arra, ami a dolog természete szerint mindig a homályban fog maradni. Ami nem homályos, az a logika, amiről joggal áll, hogy mivel örökérvényű, azért türelmesen tud szembenézni minden újabb fejleménnyel. Ezek között kevés oly átmeneti jellegű létezik, mint a tudomány népszerűsítésének tételei.

Az írás csodás művészete, amiről szó volt már az első előadásban, nem sokkal azelőtt jelent meg Egyiptomban és Babilonban, hogy Ábrahám egy magasabb hívást követve a mezopotámiai Ur városából Kánaán felé indult amiről a Teremtés 12. fejezetében olvasunk. Ettől a fejezettől kezdve a Teremtés könyve egy történelemkönyv, bár elsősorban nem történelmet, hanem üdvtörténetet, tehát tágabb értelemben bölcseletet akar adni, még pedig azt a bölcsességet, ami múlt példák, múlt események elmondásával tanít.

Kétségtelen, hogy a Teremtés könyvének első 11 fejezetében sok minden van, ami ősi történetek pedagogikus általánosítása, tehát szimbolikus ilyen értelemben. De már rég elmúlt az az idő, amikor mint meséket lehetett kezelni a Teremtés könyvének 12. fejezetétől kezdve leírt eseményeket. Amit a régészet az elmúlt száz évben megtanult a Közép-Kelet múltjáról, az mind nagyon is valós alaknak mutatja Ábrahámot, Izsákot és Jákobot. A korabeli egyiptomi történelembe pedig pontosan beillik, amit a Teremtés könyve mond Józsefről és Mózesről. Elég a jerichói ásatásokra gondolnunk, hogy lássuk, mennyire történelmi valaki egy Józsue, bár csak a Biblia beszél róla. Az utána következő ószövetségi történet pedig sokkal megbízhatóbb történelmileg, mint mindaz, amit a zsidókat körülvevő legtöbb nép őstörténetéről ismerünk.

Bármennyire is fontosnak tartották magukat a zsidók, és ezt jórészt isteni parancs alapján tették, mindig csak kis nép maradtak még Dávid és Salamon idejében is. Egyiptomhoz, Babilonhoz, Asszíriához viszonyítva Izrael és később a belőle egyedül megmaradó Júda törzse csak egy volt sok más kis nép között. Nem csoda, hogy a zsidó népre csak itt-ott találunk utalást a szomszédos nagy népek írásaiban és emléktábláin. De amit ott találunk, az mind azt mutatja, hogy mennyire megbízható a bibliai történet, bár az elsősorban mindig üdvtörténet akart maradni, azaz egy nagy várakozás igazolása. A Biblia egy nagy Ádvent története.

Bár itt elsősorban nem a bibliai múlt történelmi megbízhatóságáról van szó, jó felidézni, hogy milyen nagyfokú ez a megbízhatóság. Mert száz, százötven évvel ezelőtt a fő ellenvetés, amit a tudomány nevében tettek az üdvtörténet ellen éppen azt állította, hogy az üdvörténetnek és a történelemnek nincs sok közük egymáshoz. A mezopotámiai ásatások a régi Babilont és Asszíriát úgy tették konkrét valósággá, hogy az ószövetségi történetnek is reális hátteret adtak. A Szentföld 19. századi felkutatása és feltérképezése egy "ötödik" evangéliumot eredményezett, ami minden ponton igazolja a négy kánoni evangélium elbeszéléseit. Közel száz évvel ezelőtt az is kiderült nagy részletességgel, hogy Szent Pál kisázsiai útjainak leírása az Apostolok Cselekedeteiben szinte egy útikönyvnek is bevált volna.

De azóta is, hogy az archeológia és ókori történetkutatás mindem ellenvetést megcáfolt a bibliai üdvtörténet történelmi jellegével kapcsolatban, meggyőződéses materialisták ismételten nem vettek erről tudomást. Jó példa erre Freud "Der Mann Moses und die monotheistische Religion" című, 1937-ben publikált műve, ahol Mózest úgy állította be, mint egy egyiptomi trónörököst, aki fellázadt fáraó apja ellen. Ezt előmozdítandó a zsidók élére állt, kivezette őket a Sínai sivatagba, ahol azonban a reményeikben csalódott zsidók megölték. Így próbálta Freud azt sugallani, hogy a Sínai kinyilatkoztatás, a Szövetség megkötése, Isten nevének kinyilatkoztatása mindmegannyi mágikus trükk volt Mózes részéről, amit azután a későbbi zsidó hagyomány megtisztított, amennyire csak lehetett, a kirívóan mágikus részletektől.

Itt most összpontosítsunk arra a várakozásra, amit az Ószövetség jelent. Ez a várakozás a mózesi törvényhozásban talált nagyméretű kifejezésre és ez a várakozás él ma is annak ellenére, hogy semmi sem maradt azokból a rítusokból, amiket Mózes a Szövetség sátrához kötött áldozatokban összpontosított. De mindaz azonban amit a templomi áldozatok nélkül is meg lehetett tartani a mózesi törvényből, erőteljesen él az ortodox zsidóságban, a zsidók hagyományos szektorában. Ez éppen azért van, mert abban a szektorban veszik legkomolyabban Mózes figyelmeztetését, hogy utána majd jönni fog valaki, akinek szavait még jobban meg kell hallgatni, mint az övéit (MTörv 18,15).

Ez volt a kezdete a zsidók Adventjének, azaz messiásvárásának. A hivő zsidók ma is abból a várakozásból élnek, hogy a Messiás még el fog jönni. Ez az a hit, ami létrehozta a zsidók történelmének misztériumát. A zsidóság fennmaradását nem lehet megmagyarázni társadalmi vagy kulturális alapon, még kevésbé genetikus alapon. Ez utóbbi annál is gyanúsabb, mert könnyen ahhoz a rasszizmushoz vezet, amitől pedig éppen a zsidóság szenvedett annyit a mi századunkban, és ami ellen annyit tiltakoznak. Közelebb kerülünk viszont egy pusztán természetes magyarázathoz, amennyiben hajlandóak vagyunk elfogadni a két fajta tény közti különbséget és azt, hogy az egyik fajtának sokkal nagyobb hajtóereje van, mint a másiknak.

Mint fentebb erre már utaltam, a tények egyik fajtáját az anyagi természet tényei alkotják, amelyek állandóan ismétlik magukat. Amennyire csak vissza tud menni az ember a múltba, mindig azt találja, hogy a Nap újra meg újra felkelt, a Hold minden 28 napban újra kezdte fázisait, a kövek nem szűntek meg lefelé esni, a lángok mindig felfelé mentek, a víz mindig a felszínén kezdett befagyni, és így tovább. Éppen azért lehetünk biztosak abban, hogy így fog történni a jövőben is, mivel rendszeresen ezt tapasztaltuk a múltban. A természet eseményeinek ez a monoton ismétlődése az alapja annak, hogy az ember megfogalmazta a természettörvények gondolatát. Ez teszi lehetővé azt, hogy az ember egyre szélesebb kontrollt gyakorol az anyagi világ felett. Mindezt csak csodálni lehet.

A természet szabályossága által kiváltott csodálkozás ismételten érzéketlenséget okozott a másik fajta tények iránt, amiknek egyike sem ismételhető. Ezek jó része mindennapi, de nem triviális. Egyikünk sem születik kétszer. Egyikünk sem nő fel kétszer, bár vannak, akik más értelemben sohasem nőnek fel. Az is biztos, hogy egyikünk sem öregszik meg kétszer. Mindegyikünk csak egyszer hal meg. De ezen túl ott vannak az emberi társadalom és történelem tényei. Ezek között a tények között, amik mindmegannyi tudatosan célirányos cselekedetek, vannak olyanok, amelyek messze nagyobb hatást gyakoroltak az emberiségre, mint a természet tényei.

Példa erre bármelyik nagy államférfi, költő, vagy művész. Közülük azonban egy sem gyakorolt akkora hatást az emberiségre, mint a Názáreti Jézus, aki a legkifejezettebben állította magáról, hogy ő a Krisztus, a Felkent, akire a zsidó nép várt. Egy-két évszázaddal születése előtt a zsidóságot lázas várakozás fogta el, hogy a Messiás már útban van. De a zsidóság jó része azzal reagált Jézusra, hogy hamarosan mint nem létezőt kezelte. Amikor Jeruzsálem elpusztítása után a rabbinátus Jamneben kidolgozta a Templom nélküli zsidó vallásgyakorlatot és ideológiát, szó sem esett Krisztusról. Ám azt, hogy nagyon is tudatában voltak Krisztus létének, ki lehet olvasni azokból az átkokból, amiket az ún. "minimek" ellen fogalmaztak meg, és amiket a nagyon erősen ortodox zsidó közösségekben még ma is elmondanak minden héten.

Egészen más módszerrel próbálta a pogány római birodalom kezelni a keresztényeket. Nem hallgatást követeltek Krisztussal kapcsolatban, hanem frontális támadást indítottak követői ellen, bár először úgy vélték, hogy nem kell őket komolyan venni. Domitianus császár Rómába hozatott Krisztus tágabb rokonságából két galileai földművest, de amikor látta egyszerűségüket és kérges kezüket, megvetéssel elbocsátotta őket. 150 évvel később, és öt nagy üldözés ellenére, a keresztények olyan kihívást jelentettek Róma számára, hogy Decius császár elhatározta teljes kiirtásukat. De képtelen volt erejüket el nem ismerni. Jól mutatja ezt Decius kijelentése, hogy ha nem lehetne Róma császára, Róma püspöke szeretne lenni. Ami Deciusnak nem sikerült, nem sikerült 50 évvel később Diocletianusnak sem. Annak ellenére, hogy pénzt veretett, aminek a felirata arról beszélt, hogy véget vetett a kereszténységnek, az Egyház tanúskodott hamarosan a pogány római birodalom végéről.

Ez az Egyház mindig abból a tudatból élt, hogy a Messiás eljött Krisztusban. Ha az Egyház várja Krisztus második eljövetelét, az csak azért van, mert szilárdan vallja első eljövetelének történelmi tényét. Ez a magyarázata annak a történelmi ténynek, ami ma, a harmadik millennium küszöbén, nagyon is tanulságos kell, hogy legyen. Mivel az Egyház tudta, hogy Krisztus országa nem e világból való, nyugodtan elfogadta mindazt, ami a meglévő római kultúrában már adott volt. Tehát először az Egyház is Róma alapításától számította az időt. Az oikumené erősen görög részein azonban a keresztények éppoly nagy lelki nyugalommal használták az olimpiai játékok sorozatát is, mint az időszámítást. Csak a római birodalom bukása után jutott eszébe egy kereszténynek, Dionisius Exiguus nevű szerzetesnek, hogy Krisztus születését vegye az időszámítás kezdetének. De a keresztények éppúgy elfogadták a hagyományos bibliai időszámítást is, ami a világ teremtésével indul.

Érdekes, hogy a keresztény időszámítás csak a 18. század elejétől kezdve jött kizárólagosan általános használatba. És bár sok keresztényben meggyengült a hit a 18. század végére, a francia forradalom vezéreinek nem sikerült az, hogy elfogadtassanak egy új kronológiát, ami a köztársaság kimondásának évével kezdődött. A mi századunkban a bolsevikek, a nácik, és Mao próbált bevezetni egy új kronológiát, de hiába. Az elmúlt évtizedekben a nyugati világ sok sajtó-mogulja és sok könyvkiadója mindent megtett, hogy Kr. e. és Kr. u. (angolban B. C. és A. D.)jelöléseket a i. k. e. és i. k. u. ( az angolban B. C. E. és C. E., azaz közös idő előtt és közös idő után) jelölésekkel helyettesítsék. Azt, hogy mennyire fáj bizonyos köröknek az általánosan elfogadott kronológia, mutatja például az a minapi hirdetés a New York Times-ban, ami arra hívja fel a figyelmet hogy a Y2K után hamarosan jön a Y6K évforduló, azaz a múltnak a Teremtés kezdetétől számított majdnem 6000 éves kora. Nagyon jellemző, hogy bizonyos körök miféle anakronizmusokra képesek hivatkozni, csak azért, hogy elvonják a figyelmet Krisztus születésének kétezredik évfordulójáról.

Az a 2000 év, ami elmúlt azóta, hogy Krisztus született, bőven elég lett volna arra, hogy Krisztus merő mítosszá váljék. De éppen manapság, amikor oly sokan próbálnak valami mítoszt csinálni Krisztusból, eljövetelének tényét hangosan hirdeti az új millennium beköszöntése. Természetesen sokan mindent megtesznek, hogy kiiktassák Krisztust az új millenniumból. Az új londoni millennium-dómot olyanok tervezték, akiknek szívügye volt az, hogy ott ne történjék utalás arra, hogy miért is 2000 a 2000. Nyugodtan lehet fogadni abban, hogy amikor a hivatalos Amerika az Independence Mall-on egy nagy murival fogja ünnepelni az új millennium megérkezését, egy szó sem fog esni arról a tényről, hogy Krisztus kétezer évvel ezelőtt született.

De ne felejtsük el azokat a száz és száz milliókat, akik számára a millennium csak a legújabb fázis lesz egy nagy mozgalomban, ami már 2000 év óta töretlenül megy előre. Külső formái sokszor nagyon változtak, nem egyszer a kihalás jeleit mutatták itt és ott. De épp akkor, amikor elparentálták, újra feléledt, mintha egy főnix madár lenne. Mit mondana ma Sztálin, aki valamikor a pápa hadtesteinek számáról tudakozódott, hogy ma Róma problémája nem a Y2K néven ismert komputer probléma, hanem az, hogy miként tudják elszállásolni azt a zarándokáradatot, amely a 2000. év folyamán elönti Rómát.

Világos, hogy ha merő turizmus vezetné őket, sokan közülük kihagynák Rómát az útitervükből. De valami más hajtja őket, egy olyasvalami, ami már 2000 éve mozgatja a történelmet és sokkal erősebben mint bármi más. Ennek megmagyarázására sok minden olyasmit javasoltak, amik maguk szorulnak magyarázatra. Papi boszorkányság az egész, mondták egyesek. Mások úgy gondolták, hogy mivel a szegények között terjedt el legjobban a kereszténység, az egész nem volt más, mint a szocializmus egy korai megnyilvánulása. Mások, mint például a neves múlt századi történetíró, Ranke, azt vélték, hogy az egyik pápa a másiktól örökölt egy nagyfokú ravaszságot. Még azt sem vette figyelembe, hogy a pápaság nem öröklődéses dinasztia.

Valamivel közelebb jutott a lényeghez Harnack, aki a századforduló körül megjegyezte, hogy ha a korai Egyház nem állt volna sarkára Krisztus istensége mellett, a kereszténység hamarosan egy kis zsidó szektává zsugorodott volna. Természetesen Harnack, egy liberális luteránus dogmatörténész ezzel nem azt akarta sugallani, hogy ő hisz Krisztus istenségében. Távolról sem! De mint történész, nem akarta meghamisítani a múltat. A múlt, akkor már 19 évszázad, világosan mutatta, hogy az Egyház mindig azok közössége volt, akik hittek abban a csodában, hogy Krisztusban az emberi és isteni természet egyesült valami csodálatos módon, mégpedig egy meghatározott pillanatban a múltban.

Ez a hit elsősorban Krisztus csodáin alapult, amik között nemcsak fizikai események, hanem rendkívüli jövendölések is voltak. Fizikai csodái közül elég a kenyérszaporításra gondolnunk. Ezt a csodát éppen amiatt nem lehet merő kitalálásnak venni, mivel keresetlen konkrétsággal és józansággal van leírva mind a négy evangéliumban. Ezzel ellentétben mindaz, ami a kenyérszaporításhoz távolról is hasonlít a pogány vallási hagyományokban, tele van fantasztikus vonásokkal.

Mivel Jézus csodáit már annyiszor és annyian tárgyalták, és annyira a keresztény emlékezetben vannak az evangéliumok rendszeres vasárnapi olvasása által, jobb ha jövendöléseire gondolunk, és elsősorban arra, ami egy konkrét szituációra vonatkozott, és minden valószínűtlensége ellenére be is következett. Annál is inkább ebbe a történelmi múltra vonatkozó előadásba tartozik ennek megtárgyalása, mivel nemkeresztény történetírók is tanúskodnak arról, ami minden valószínűtlensége ellenére is megtörtént.

A jövendölés Jeruzsálem pusztulására vonatkozik és elsősorban arra, hogy a Templomból kő kövön nem marad. Ami Jeruzsálemet illeti, maga annak pusztulása is nagyon valószínűtlen volt. De még kevésbé az a mód, ahogyan az katonailag történt. Jézus jövendölése szerint a várost először fallal fogják körülvenni, ami egy olyan nagy város esetében, mint Jeruzsálem, teljesen fantasztikusnak kellett, hogy tűnjék. Ténylegesen, amint a neves zsidó történetíró, Josephus Flavius elmondja a "Zsidó háború" című könyvében, az ostromot vezető Titus csak végső eszközként folyamodott ehhez. Nem csoda, hiszen Jeruzsálem körül egy 10 km sugarú körben ki kellett vágatnia minden fát, hogy elegendő gerenda legyen egy kb. 15 km hosszú fal építéséhez, ami a várost egészen körülvette.

Jézus jövendölése még valószínűtlenebbnek fog tűnni, ha Josephus elbeszélésének két alig emlegetett részletére gondolunk. Mind a kettő arra vonatkozik, hogy a zsidóknak sokkal inkább magukat, mint Titust és légióit kell vádolniuk Jeruzsálem elpusztulásáért. A tény az, hogy az ún. békepártiak, tehát a városba szorultak nagy többsége ki tudott volna egyezni Titus-szal, ha az ostrom alatt nagyon hamar nem kerültek volna két szélsőséges zsidó csoport, hogy ne mondjam megszállottak uralma alá, akik miatt sokkal több lett az áldozatok száma.

Az érdekes az, hogy ez a két szélsőséges csoport teljesen véletlenül jutott be a városba. Az egyik csoportot Lévi fia János vezette, akít néhány hónappal az ostrom megkezdése előtt a légiók körülkerítettek az észak-galileai Geraza várában. Kijelentette, hogy kész megadni magát, de elhitette a római katonákkal, hogy neki a szombati pihenést meg kell tartania, tehát csak a hét első napjának reggelén fogja megadni magát csapataival együtt. A rómaiak elvonultak a falaktól, de János az éj leple alatt kivonult a várból csapataival együtt. Reggelre már olyan messze jutottak, hogy a római katonák nem tudták utolérni őket. Így jutott el János Jeruzsálembe, ahol úgy mutatta be magát, mint aki megverte csatában a rómaiakat, akiktől tehát nem kell félni.

A másik csoport, egy tízezernyi idumeai banda, délről jutott be a városba. Ez akkor történt, amikor, egy váratlan, istenítéletszerű éjszakai vihar arra kényszerítette a déli főkapu őreit, hogy néhány órára elhagyják posztjaikat. Mire visszatértek, már az egész banda benn volt a városban. Ha az a vihar néhány órával előbb, vagy később jön, ez nem történt volna meg. Ez a második csoport először egyesült János csapataival a békepárt ellen, hogy így több alkalmuk legyen rablásra és gyilkolásra. Később egymást kezdték ölni. Még tragikusabb volt, hogy az egyik rablóbanda hadiszállása a Templom körüli nagy udvar volt, a másik pedig közvetlenül a Templom körül táborozott. Ez a körülmény vezetett a Templom felgyújtásához, ami pedig annál inkább valószínűtlen volt, mivel Titus a legkeményebb parancsot adta ki, amikor a közelharcok már közvetlenül a Templom előtt folytak, hogy a Templomot mindenképpen meg kell menteni.

De mivel a megszállottak akkorra úgy érezték, hogy nincs már semmi vesztenivalójuk, a legvadabb ellenállást tanúsították a légionáriusok ellen, akiket ez természetesen még jobban feldühített. Így történt, hogy Titus hiába rohant főtisztjeivel a Templom bejáratához, amikor azt látta, hogy egyik-másik katona lángoló gerendadarabokat próbál rádobni a Templomra. Ám a Templomot, aminek vastag kőfalai voltak, így nem lehetett felgyújtani. Ez csak úgy történhetett meg, hogy a Templom főkapuja feletti ablakon keresztül dobnak be egy ilyen égő gerendát. De ez nagyon nehéznek bizonyult, mivel a kapu maga tíz méter magas volt. Ennek ellenére egy katonának sikerült egy kis égő gerendadarabot behajítania azon az ablakon át. A Templom, ami belül cédrusfával volt borítva, perceken belül lángba borult, amit nem lehetett eloltani, bármennyire is parancsolta ezt Titus katonáinak.

Ám ez még távolról sem minden, amit el kell mondani Jézus jövendölésének valószínűtlenségéről. Amennyiben úgy vesszük szavait, hogy a Templom sohasem lesz újra felépítve, lehetetlen nem gondolni arra, ami a Templom elpusztulása után történt majdnem pontosan 300 évvel. Kr. u. 363-ben vagyunk, amikor Julián császár, akit mint Aposztata Juliánt ismer a történelem, elhatározta, hogy újra felépíti a Templomot. Ezt azért tette, hogy Jézust tévedésen fogja és ezáltal merő emberré redukálja.

A zsidók óriási ujjongással fogadták a hírt, és rengeteg pénzt adtak a munka sikeréhez. Először is meg kellett tisztítani a Templom helyét a rengeteg romtól. De röviddel azután, hogy az építkezés megkezdődött, tűzlabdák törtek elő a földből. Erről több korabeli író is megemlékezett, akik között egy neves pogány történész is volt, Julián császár történész és bölcselő barátja, a híres pogány Ammianus Marcellinus, aki 400-ban halt meg.

Amit Ammianus tömören mondott, azt megtaláljuk korabeli keresztény íróknál, mint például, Nazianzi Szent Gergelynél, Szent Ambrusnál és Aranyszájú Szent Jánosnál. Méginkább Rufinusnál és az őt követő nagy egyháztörténészeknél, Szokratésznél és Szozomenésznél, akik azt is említik, hogy az esemény földrengéssel járt együtt, ami a már megépített részeket és a közelálló épületeket is ledöntötte. Tehát nem kétséges azoknak a tűzlabdáknak a kitörése a földből épp akkor és ott.

Erre a fizikai eseményre a tudomány mindináig nem talált természetes magyarázatot. Nem magyarázat a földrengés, amiből ismételten is volt azon a vidéken, de sohasem tűzlabdák kitörésével. Nem magyarázat az, hogy a Holt Tenger mélyéből ismételten szurokfoltok jönnek felszínére, mert ezeket sohasem látták tűzlabdákká alakulni, mégpedig úgy, hogy a Holt Tenger mélyétől a Templom szintjéig jussanak. E két szint között mintegy 1200 méter különbség van, míg a távolság a Holt tengertől a Templomig mintegy 38 km. És miért van az, hogy ilyen tűzlabdák kitörését sem azelőtt, sem azután nem figyelték meg Jeruzsálemben?

A legkevesebb, amit minderről meg kell jegyeznünk, az az, hogy be kell vésnünk emlékezetünkbe. A történelmi múlt eseményei igazában csak annyiban élnek, amennyiben élénken emlékezünk rájuk. De ehhez tudatosan kell treníroznunk emlékezetünket, és ezt senki más helyettünk nem fogja megtenni. Az Ádvent ama részét, ami már elmúlt, nem lehet várni, arra csak emlékezni lehet és kell, még pedig azért, hogy a jelen Ádvent még élénkebb várakozássá válhassék bennünk.

Emberileg szólva nem kevésbé hihetetlennek kell, hogy tűnjék Krisztus azon ígérete, miszerint tanítványai csodatevők lesznek. És tényleg így is történt. Elég csak a rengeteg csodálatos gyógyulásra gondolni, amelyek mindmáig folytatódnak, és amiket bármelyik tudós bármikor felülvizsgálhat. Az nem az Egyház hibája, hogy alig van hitetlen tudós, aki hajlandó lenne áttanulmányozni a vastag dossziék bármelyikét is, amelyek ilyen vagy olyan csodás gyógyulás megvitatását tartalmazzák egy boldoggá vagy szentté avatással kapcsolatban. De mindeddig azok, akik a legelszántabban argumentáltak a csodák ellen, mindig csak azt hangoztatták, hogy csodák nem lehetségesek, ahelyett hogy akár egyetlen, az Egyház által hivatalosan jóváhagyott csodás gyógyulás dossziéját áttanulmányozták volna.

A tudomány nagyon is illetékes lenne olyan konkrét tényeket illetően, amelyek olyan események részletei, amiket csodás gyógyulásnak vesz az Egyház. De amikor egy tudós kijelenti, hogy csodák nem lehetségesek, nem mint tudós beszél, hanem mint filozófus. Állításának igazsága tehát nem a tudományától függ, hanem filozófiájától. És ugyanez áll mindazokra, akik nem hajlandók a rendkívülit meglátni a kereszténység, az Egyház kétezer éves múltjában. Az Ádventben élő Egyház története már 2000 évet ölel fel ami épp elegendő lett volna ahhoz, hogy az Egyház ismételten megsemmisüljön. Jóval kevesebb, mint 2000 év kellett ahhoz, hogy megszűnjön a római birodalom, hogy megdőljön a szent római császárság, a bizánci császárság, a francia királyság, a velencei köztársaság, hogy csak azokat a politikai szerveket említsem, amelyek túléltek pár száz évet. Hitler birodalma, amely csak ezer évet ígért magának, még harmincat sem ért meg. A Szovjet csak háromnegyed századig tudott létezni. Amerikai bankárok, akik újabban milliárdokat kölcsönöztek a Kínai Népköztársaságnak, jobb ha nem túlságosan tolják ki a visszafizetés dátumát.

A pápaság még mindig itt van, és erősebb mint valaha, annak ellenére, hogy kétszáz évvel ezelőtt úgy tűnt, mintha vége lenne. VII. Pius pápa nyolc éven át Napóleon foglya volt, és ebből két év alatt annyira el volt zárva a világtól, hogy csak tíz hónappal Napóleon moszkvai veresége után tudta meg, hogy mi is történt. Valamivel előzőleg a Felvilágosodás intellektüel és politikai vezérei ujjongva regisztrálták a pápaság végét. Egymásnak küldött gratulációik az Apokalipszis ama passzusára emlékeztetnek, ahol a Föld lakói Isten két prófétájának holtteste felett kéjelegnek. Örömükben, hogy a két próféta többé már nem zaklatja őket, ajándékokat adnak egymásnak, mintha csak, tehetnénk hozzá, a karácsonyi ajándékvásárlást már előre is teljesen pogánnyá akarták volna tenni.

Newman erre a passzusra gondolhatott, amikor, 1850-ben, öt évvel konverziója után, 12 előadást adott Londonban az ál és az igaz Egyházról. Az igaz Egyház egyedüliségét tárgyalva hivatkozott az egyháztörténet fenti évtizedeire, amikor, mint Newman írta, "a katolikusok jajkiáltásban, ellenségeik pedig örömujjongásban törtek ki." A világnak úgy tűnt, írta Newman, "mintha az Egyház az emberek szeme láttára tűnt volna el, mintha egy nagyot ásító földrengés nyelte volna el. A népek azt mondták, hogy ez a jövendölések beteljesedése volt. Örömhimnuszokat énekeltek, és belekezdtek egy hosszú alvásba a Nunc dimittis-szel ajkukon, hiszen nagyvégre egy régi babona törlődött el a Föld színéről, és még a pápa is a maga útjára ment."

Drámai szavak, amikkel Newman azt akarta megéreztetni, hogy mi volt ötven évvel azelőtt, és mi történt merő ötven éven belül. Az történt, hogy az Egyház még látszólag haló poraiból is fel tud ébredni, és tovább tanusítja Krisztus második eljövetelébe vetett bizalmát.

És micsoda felébredés, micsoda újjáébredés volt ez! Negyven évvel előbb, 1810-ben csak tíz bencés apátság volt abból a kilencszázból, ami 1780-ban még működött. Csak néhány tucat jezsuita volt abból a húszezerből, akiket maga a megfélemlített pápaság oszlatott fel 1773-ban. 1810-re a régi katolikus egyetemek jó része megszűnt Európában, és az első új katolikus egyetemet az Egyház Amerikában állította fel, ahol az a legnagyobb hódítását kezdte meg azok közül, amelyek valaha és valahol is egy századon belül végbementek. A század végére az Egyház száz egyházmegyét állított fel az Egyesült Államokban, ahol csak egy volt 1790-ben. 1900-ra az Egyház virágzott a legsötétebb Afrikában és éppúgy Délkelet-Ázsiában, Japánban, Kínában és Polinéziában is. De ez azért volt, mert voltak keresztények, akik rendületlenül bíztak, hogy az az Ádvent, ami 18 évszázaddal előbb megkezdődött, egy abszolúte biztos befejezés felé halad, még akkor is, ha csak mártírok lefejezését lehetett jobbra-balra látni. Csupán Vietnamban 80.000 keresztényt fejeztek le, mivel nem voltak hajlandók rátaposni a feszületre.

A pszichológia tudománya mit sem tud mondani ezzel kapcsolatban, hacsak nem azt, hogy kár túlságos lelkesedéssel várakozni bármire is. Még kevesebbet tud mondani az egzakt természettudomány, ami azonban nagyon is illetékes azzal a geológiai és kozmikus történelemmel kapcsolatban, amiről majdnem mindenki a múltban és sokan még ma is azt hiszik, hogy azt a múltat a Biblia is tárgyalja. De ez csupán a Teremtés könyve első fejezetének egy tragikus félreértése. Ezzel kapcsolatban hat évvel ezelőtt publikáltam egy kis füzetet magyarul "Kozmogenezis-e a Genezis?" cím alatt. Itt tehát csak röviden szólok erről a szomorú félreértésről, amit hihetetlen hatásossággal használnak ki azok, akik nem akarnak üdvtörténetről, Ádventről tudni.

A félreértést jórészt el lehetett volna kerülni, ha a keresztények komolyan vették volna azt az elvet, amit a Teremtés nagy tanulmányozója, Szent Ágoston fektetett le majdnem 1600 évvel ezelőtt. E szerint az elv szerint valahányszor ellentét van egy bibliai mondat között, ami a fizikai világra vonatkozik és aközött, amit a tudomány megbízhatóan megállapított ugyanarról, akkor a tudományt kell követni. Tehát nem szabad tovább erősködni, hogy a föld lapos, hiszen a tudomány biztosan kimutatta, hogy a föld gömb alakú. Azon sem szabad tehát tovább töprengeni, hogy jöhetett-e fény a Nap megjelenése előtt, vagy jöhettek-e fotószintézissel működő növények, mielőtt napfény lett volna.

De mindezek a problémák csak akkor tűnnek el gyökeresen, ha elfogadjuk, hogy a Teremtés 1-ben leírt történet keleti példabeszéd arról, hogy ha Isten is megtartotta a szombati nyugalmat, a halandó embereknek is úgy kell tenniük. Csak ilyen radikálisnak tűnő átértelmezéssel lehet elejét venni annak, hogy hivők és hitetlenek párhuzamot keressenek, a maguk módján és teljesen ellentétes célból, a tudomány és a között az üdvtörténet között, amit a Teremtés 1 vezet be. A hetedik nap megszentelése nem tudományos, hanem üdvtörténeti téma.

Éppúgy nem tudományos téma, hogy Isten a semmiből teremtette a világegyetemet, hiszen a semmit nem lehet tudományosan megfigyelni. Még kevésbé lehet megfigyelni azt az aktust, ami igazán a teremtés. A tudomány nem képes megállapítani a világegyetem abszolút korát, csupán azt, hogy legalább ennyi és ennyi idő óta létezik. Meglepő, de így van, hogy a tudomány még a világegyetemet sem képes megfigyelni, hiszen nem lehet a világon kívülre utazni.

A bibliai teremtéstörténetre azért kell az Ádventben élő kereszténynek büszkének lennie, mert az tartalmaz, legalább is bennfoglaltan, olyan metafizikai meglátásokat, amelyek az egészséges gondolkodás alapjaiként szolgáltak egy ma már kétezer éves múlton keresztül. Ezeket az alapokat akarja a mai szekularizmus szétrombolni. A szekularizmus a józan észtől akar bennünket először megfosztani, mielőtt megpróbálja kiragadni kezünkből a csodákkal teli keresztény múltat. Ez a múlt annak a megingathatatlan várakozásnak, annak az Ádventnek a csodája, ami Ábrahámmal indult meg, de a kereszténységgel vált rendkívüli, ám történelmi valósággá. Ez azért történt, mert Krisztussal az az összehasonlíthatatlanul teljes valóság lépett a történelem színpadára, Aki bizalmat tudott kelteni afelől, hogy ismét el fog jönni az idők végén.

Voltak más messiások is, akik próbáltak csodákat tenni. Bármennyire is merészek voltak, az soha nem jutott eszükbe, hogy megígérjék ne csak azt, hogy feltámadnak, hanem azt is, hogy felmennek a mennybe. És ha már mindez nem lett volna eléggé elképesztő, Jézus azt is megígérte, hogy az idők végén újra eljön és ez lesz minden idő, az egész jövő végpontja.

Pontosan ezt ígérte Krisztus, de még ennél többet is, aminek beteljesüléséből az elmúlt kétezer év sokat mutat. A legkevésbé tudatosított ezekből az, ami Krisztus azon ígéretéből fakadt, miszerint minden más megadatik azoknak, akik elsősorban az Isten országát keresik. Ebbe a mindenbe maga a tudomány is beletartozik, aminek megszületése a késő középkorban gyökeresen összefügg annak a hitnek erősségével, miszerint Ő az Atya Egyszülött Fia. De ezt csak röviden említem itt, hiszen a részletek megtalálhatók a "Tudomány Megváltója" című művemben.

Ennek a hitnek az erőssége Jézus azon ígéretében gyökerezik, ami megingathatatlan bizalmat kelt igazi követőiben ígéretei felől. Ez az a hit, ami az Egyházat élteti, ami a kereszténység lényege. Az Egyház azoknak a közössége, akik az Ádventben éltek és élnek és fognak élni mindaddig, amíg csak élet van a földön. Bármi, ami aláássa ezt a várakozást, alapjában gyengíti meg az Egyházat.

Az Egyház nem azért van itt, hogy társadalmi igazságot teremtsen, bár ezt is előmozdítja. Az Egyház nem azért van itt, hogy a kultúrát mozdítsa elő, bár a kultúráért egy testület sem tett annyit, mint az Egyház. Az Egyház nem azért van itt, hogy a művészeteket vagy az irodalmat ápolja, bár a művészettörténet és az irodalomtörténet elképzelhetetlen nélküle. Erre még a magyar kommunista párt is kénytelen volt rájönni a hatvanas években, amikor az egyetemekre először jöttek az üj tanítási rendszer produktumai, A magyar irodalomtörténeti tanszéken be kellett vezetni azt a bibliatörténetet, amiről az új tanítási rendszer semmit sem engedett mondani az elemi és középiskolákban. Kiderült az, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie: az üdvtörténeti múlt ismerete nélkül még a magyar irodalom sem egészen érthető.

Ennek az üdvtörténetnek Krisztus halála a csúcspontja. Ő maga nagy várakozással nézett kereszthalála elébe. "Keresztséggel kell megkereszteltetnem és annyira gyötrődöm, míg be nem teljesedik" (Luk 12,50). Az utolsó vacsorán ezt a várakozást véste apostolai elméjébe, amikor arra utalt, hogy nem fog újra inni velük a szőlő terméséből addig, amíg nem az Isten országában fogja ezt tenni (Luk 22,18). Ezek a szavai reménysugarat alkottak azon a bizony nagyon nehéz estén. Éppen ezért, amikor Krisztus kereszthalálát ünnepelteti velünk az Egyház az eucharisztikus áldozatban, azt akarja, hogy legyünk eltöltve örömteljes várakozással, az Ádvent érzésével, amíg Ő el nem jön. Az Ő eljöveteléig tartó jövő a harmadik, befejező előadás témája.