Bár a jelen pillanat mindig kicsúszik a tudomány hálójából, a múltról, amint ezt láttuk az előző előadásból, rengeteget tanít a tudomány. Ami pedig a jövőt illeti, majdnem egyedül a természettudomány látszik illetékesnek. Amióta, mondjuk az elmúlt négyszáz év óta, van tudomány, fő vonzóereje éppen abban áll, hogy a jövőről nagyon szabatosan tud beszélni. Ez volt már a ptolemeuszi csillagászat vonzóereje is. Nagy pontossággal tudta előre jelezni, hogy a közeli napokban, hónapokban és években hol fognak állni a bolygók, és mikor lesz holdfogyatkozás vagy napfogyatkozás.

De a ptolemeuszi csillagászat ezt csupán azon az alapon tette, hogy a megfigyelési adatokat egy komplikált geometriai szerkezetbe rakta, ami egy óramű sok kerekére emlékeztetett. Bár ez az óramű pontosan dolgozott, pontossága a kerékszerkezet komplikáltságától függött. Arról nem adott információt, hogy miért is kell a szerkezetnek annyira komplikáltnak lennie, hogy van-e a kerekeknek anyagi természetük, és hogy miért is mozognak úgy, ahogy ezt teszik. Más szóval a ptolemeuszi csillagászat mögött nem állt ott az a fizika, ami a mozgás tudománya. Ilyen fizika még a Kopernikusz által kidolgozott rendszerben sem volt, sőt ténylegesen első formájában nem tudott pontosabb előrejelzéseket tenni, mint a ptolemeuszi rendszer.

A newtoni fizika nagy érdeme éppen az volt, hogy előrejelzéseit dinamikai alapon tette meg, azaz annak a feltevésnek az alapján, hogy az égitesteket valami erő hajtja, ami állandó gyorsulást ad mozgásuknak. Ez a feltevés egyaránt állt az égitestek mozgására és bármilyen test mozgására a Földön is. Így a newtoni fizika meg tudta mondani, hogy egy adott magasságból leejtett kő olyan állandó gyorsulással esik a Föld felszíne felé, mint a Hold a Föld felé és ezáltal kering a Föld körül. Mindezzel a newtoni fizika addig nem sejtett távlatokba tudta kiterjeszteni a tudományos előrejelzések mértékét. Kétszáz évvel Newton halála után az asztrofizika már megbízhatóan beszélt a különféle csillagok millió években mért jövőjéről, sőt még egész tejútrendszerek jövőjéről is.

Mivel a kémiai reakciók nagyon gyorsak, a Lavoisier által megindított modern kémia ezrével adta a pillanatnyi jövőre vonatkozó előrejelzéseket az anyag átalakulását illetően. Mindezt az atom szerkezetének századeleji felderítése hihetetlenül pontos tudománnyá tette, ami manapság az úgy nevezett "materials science" csodáit árasztja. Nem túlzás mondani, hogy ma bármiféle anyag bármiféle fantasztikus tulajdonsággal előre megrendelhető. Legújabban arról jött a hír, hogy hajlítható üveg hamarosan kapható lesz.

Mindez csak erősíteni tudja azt a bizalmat, hogy az egzakt tudomány távolabbi előrejelzései is megbízhatók. Ezekben az előrejelzésekben rejlik a tudomány rendkívüli ereje, mivel ezáltal az ember kontrollálni tudja fizikai környezetét és ezzel megkönnyíti és meghosszabbítja saját életét is.

Természetesen nem lesz már emberi faj, mire bebizonyosodnak a tudomány olyan távoli előrejelzései, mint például, hogy mennyivel nagyobb távolságra lesz a Hold a Földtől, mondjuk 50 millió év múlva. Ennyi idő múlva a Nap olyan belső nukleáris égési fázisba kerül, aminek hőtermelése lehetetlenné tesz bármiféle szerves életet a Földön. Arról jobb nem spekulálni, hogy már jóval előbb az emberiség olyan fejlett technológiával fog-e rendelkezni, ami lehetővé teszi az emberi faj áttelepülését egy más csillag körüli bolygóra. Ugyanis a Földhöz hasonló bolygók létezését nagyon is kétséges feltételezni, mivel mi nem annyira a Földön, mint egy Föld-Hold rendszeren élünk és egy ilyen rendszer minden, csak nem mindennapi.

A kérdéses esemény abban állt, hogy egy Mars nagyságú égitest mintegy tízezer kilométer óránkénti sebességgel beleütközött a Föld kérgébe, kihasította annak egy tizedét, aminek egy része később a Holdunkká alakult. Ennek az eseménynek a valószínűsége rendkívül csekély. De enélkül az esemény nélkül az élet egészen máshogyan alakult volna a Földön. A Hold nélkül a Föld például háromszor olyan gyorsan forogna, és a szélviharok óránkénti sebessége gyakran 300 kilométeren felül lenne.

Ezt az eseményt és néhány következményét bevezetésként részleteztem ahhoz, hogy a tudománynak miről is kell beszélnie, ami a távolabbi jövőt illeti. Mert ez a jövő, amennyiben milliónyi években mérjük, tele lesz borzasztó fizikai katasztrófákkal, amik az élővilág jórészét és az egész civilizációt is kipusztíthatják. Amit a paleontológia az elmúlt harminc évben megtanult a Föld múltjáról, az igaz lesz a Föld jövőjére is. Nemcsak minden 26 millió évben lesz a Föld kitéve egy nagy meteorok általi bombázásnak, hanem a közbeeső időben is ismételten fenyegetni fogja a Földet egy nagy meteorral való összeütközés. Egy ezred annak a valószínűsége, hogy a következő száz évben ez meg is történik.

Mindez csak középkori krónika maradt mindaddig, amíg a Hold hátsó féltekéjét amerikai és szovjet űrhajósok ismételten le nem fényképezték. E fényképek alapján két angol csillagász - akik közül az egyiknek középkori angol krónikák olvasása volt a szenvedélye - arra következtetett 1976-ban, hogy a Giordano Bruno néven ismert holdkráter összefüggésben van a fent leírt eseménnyel. Ezt azon az alapon tették, hogy a Hold tengelyének kihalóban levő billenése éppen mintegy hétszáz évvel ezelőtt kellett, hogy kezdődjék. Oka az lehetett, hogy 1178 körül egy óriási meteor beleütközött a Holdba kb. azon a ponton, ahol ma a Giordano Bruno krátert találjuk.

Ez a 20 km átmérőjű kráter még a nem szakértőt is rádöbbentheti arra, hogy milyen nagynak kellett lennie annak a meteornak, ami azt a krátert létrehozta. Mármost ha a Hold akkor nem lett volna pontosan azon a helyen a pályáján, akkor az a meteor a Földdel ütközött volna össze és ezzel kipusztult volna a középkori kultúra, mégpedig éppen akkor, amikor megkezdte egyetemei felállítását. Tehát nagyon is lehetséges, hogy a modern Európa a maga tudományával és technológiájával ma nem létezne.

Azok, akik a tudomány alapján egy rózsás jövőről álmodoznak, jobb ha elgondolkoznak. A földi élet, az emberiség jövője éppúgy tele van nagy kérdőjelekkel, mint a múltja. A tágabb értelemben vett fizikai környezetünk szó szerint tele van globális veszélyekkel. Gondoljunk csak arra, hogy a Föld szilárd kérge átmérőjéhez arányítva jóval vékonyabb mint egy tojás héja. Nem csoda, hogy egyik földrengés a másik után jön. De ez mindig is így volt. Ma csupán azért újság ez, mivel a médiák minden földrengésről azonnal értesítenek bennünket.

Egyáltalán nem rózsás jövőre mutat az, hogy az ember ma betű szerint kezébe vette biológiai jövőjét az önklónozás technikájával és génjei manipulálásával. Nem azt akarom mondani, hogy a tudósok között sok Frankenstein van, de tudjuk, hogy vannak köztük olyanok, akik pénzért vagy erőszak alatt hajlandók ilyen szerepet játszani. Hitlernek éppúgy voltak tudós Frankensteinjei, mint Sztálinnak. Amerikában pedig voltak olyan tudósok, akik naivságból vagy önteltségből vállaltak ilyen szerepet.

Ilyen naiv és öntelt Frankenstein mutatkozott meg Oppenheimer válaszában arra a kérdésre, hogy ő és Los Alamos-i munkatársai meggondolták-e az atombomba elkészítésének etikai összefüggéseit, mielőtt elkészítésének nekiálltak volna. "Amikor - így felelt Oppenheimer - látsz valamit, ami technikailag vonzó, először kivitelezed, és csak utána gondolkozol erkölcsi következményein." Egy ilyen válasz mindent mutat, csak nem erkölcsi felelősségtudatot. Az sem erkölcsi tudatra vall, amikor biológusok azon az alapon követelik a klónozás megindítását, hogy a tudományos kutatás elé nem szabad semmi akadályt gördíteni. Az ilyen érvelés arról az erkölcstelenségről tesz tanulságot, amit azokban látunk, akik, mivel hatalommal rendelkeznek, legyen az akár a tudomány adta hatalom, azt hiszik, hogy joguk van bármit is csinálni. De pontosan így vélte Frankenstein is.

Amikor az ember egy vezető molekuláris biológustól, mint például James Watsontól azt hallja, hogy a genetikán kívül felesleges tudni bármit is, képtelen nem érezni egy frankensteini világ előszelét. Sokan természetesen egy rózsás jövő biztosítékát látják a tudományban, ami bizony nagyon régi nóta. Ténylegesen azóta fújják ezt a nótát, amióta modern tudomány van. Newton még csak egyetemista volt, amikor az újonnan megalapított Királyi Társaság egyes t.agjai úgy beszéltek a tudományról, mint ami paradicsomi állapotot fog biztosítani az emberiségnek. Több mint száz évvel később, a francia forradalom egyik ideológusa azt ajánlotta, hogy mindenfelé templomokat építsenek Newton tiszteletére. Ez volt az a forradalom, amelyben a franciák a szó szoros értelmében saját magukat kezdték lemészárolni az Ész oltárán, amely Észen tudományos észt értettek elsősorban. Tízegynéhány év alatt Franciaország lakossága 27 millióról 23 millióra csökkent és ezzel Franciaország megindult a másodrendű hatalommá válás utján.

Részben azért, mivel a napóleoni háborúkban a tudománynak alig jutott még szerep, könnyű volt 1850 körül az angol tudomány-publicistának, Herbert Spencernek úgy ünnepelni a tudományt, mint a jövő és béke egyedüli zálogát. Hetven évvel később az első világháború már erősen a tudósok harca volt. A mérges gáz, a dinamit, a mesterséges salétrom, a géppuska, a tankok, a repülőgép döntő szerepet játszottak az első világháború elhúzódásában és végső kimenetelében.

A háború olyan békekötéssel végződött, amiről Foch tábornok, a francia vezérkar főnöke úgy vélekedett, hogy az mindössze húszéves fegyverszünetet eredményezhet. Így is történt, bár ennek nem a tudomány volt a fő oka. De elég a radarra és az atombombára gondolni, hogy lássuk, milyen szerepet játszott a tudomány a második világháborúban. A negyven évig tartó hidegháború elképzelhetetlen lett volna hidrogénbombák, neutronbombák, nukleáris tengeralattjárók és interkontinentális rakéták nélkül.

A tudomány nem ad bizalmat a jövőt illetően azzal, hogy a minapi balkáni háborút le lehetett folytatni gyalogos hadseregek bevetése nélkül. A háborút az előzte meg, hogy a tudomány, a technika özönével ontotta a lőfegyverek roppant változatait, amiből bosnyákok, macedónok, koszovóiak annyit tárolhattak, amennyit csak akartak. Szabadságharcokat csak azért lehet indítani, mert van egy ún. fegyverkezési szabadpiac és ezt a piacot részben a békéért küzdő demokrata nagyhatalmak árasztják el a kívánt termékekkel. Ez tette lehetővé, hogy a második világháborút követő első húsz év alatt több mint 200 kisebb-nagyobb háború folyt le a földkerekségen. Az elmúlt harminc év alatt legalább ugyanennyi ilyen háborúnak voltunk tanúi.

Mindezt természetesen nem a tudománynak mint ilyennek kell a számlájára írni. Önmagában véve a tudomány merő általánosítás, majdnem hogy absztrakció. A tudomány jórészt csak annyiban létezik, amennyiben tudósok tudományos munkát végeznek. De mivel a tudósok is csak emberek, ők is, mint mindenki más, visszaélhetnek azzal, amit produkálnak.

A tudományos módszer ugyan nagyon erősíti a tények iránti tiszteletet, már csak azért is, mert senkit sem lehet olyan könnyen rajtakapni csaláson mint azt, aki tudományos adatokat hamisít meg. De az erkölcsi becsületesség sokkal több, mint az efféle adatok iránti tisztelet. Ilyen becsületességet, mint Einstein egyszer megjegyezte, egy cseppnyit sem lehet kifacsarni a tudományból. Tehát nagyon is meg lehet érteni azt a Nobel-díjas fizikust, Polikárp Kusch-ról van szó, aki szerint nincs szörnyűbb tévedés, mint a tudománytól várni a boldogabb jövőt. Ez ellen a tévedés ellen, folytatta, minden erővel küzdeni kell.

A tévedés lényege nem az, hogy bár a tudomány rengeteg megbízható előrejelzést tud adni a fizikai világ jövőjéről, semmit sem tud mondani az emberi társadalom és történelem jövőjéről. A természettudomány még a sajátjövőjét illetően is csak találgatásokra van ítélve. Jó példa erre az az esszé, amit ötven évvel ezelőtt H. Shapley harvardi csillagász írt arról, hogy mik is lesznek a csillagászat fő felfedezései a következő ötven évben. Amiket ott elsorolt, azok mind triviálisnak kell, hogy tűnjenek oly felfedezésekhez és teljesítményekhez hasonlítva, amik tényleg megtörténtek, de amikről ő még álmodni sem mert. Senki sem gondolt 1950-ben Föld körüli pályán keringő teleszkópokra, vagy a 2,7 K fokos háttérsugárzásra és így tovább.

Jó erre gondolnunk, amikor a futurológiának nevezett tudományról hallunk, amelynek egyik főcélja az, hogy előre jelezze a technológia jövendő teljesítményeit. 1970 körül, azután hogy az első űrhajós leszállt a Holdra, futurológusok különféle menetrendeket állítottak össze afelől, hogy az ember milyen ütemben fogja kolonizálni a világűrt. Mindez még ma is az álmok világa. Arról viszont fogalmuk sem volt, ami ténylegesen megtörtént, és ami ma teljesen átalakítja a technológiát. Ez a valami az Internet néven ismerős, és aminek ma már mintegy félmilliárdnyi használója van az egész világon. És csak tíz évvel ezelőtt is ki gondolt volna arra, hogy kis bakfisok mobil telefonnal akarnak leginkább büszkélkedni. Annyi van ezekből, hogy a Fülöp-szigetek kormánya éppen a minap betiltotta a mobil telefonok használatát az iskolákban, azért hogy a vizsgákon ne lehessen túl könnyen csalni.

Ami a társadalomjövőjét illeti, afelől nagyon is illetéktelennek bizonyult a társadalomtudomány, beleértve a politikatudományt is. Az előbbit talán jobb lenne társalgástudománynak nevezni, míg az utóbbit szofisztika-mázas politizálásnak. Alig több mint tíz évvel ezelőtt Kissinger és mások még azt hirdették, hogy a 21. század jó részén keresztül a Szovjetunió marad a másik szuperhatalom.

Az az előrejelzés, hogy minden államforma valamiféle demokrácia lesz, nem sokat mond. A politikai pártok szabad szervezése és a szabad választások bevezetése még nem jelenti azt, hogy valóban a demosz, azaz a nép dönt. A modern demokráciákban a népek jórészét ténylegesen az orruknál fogva vezetik a médiák, ezeket pedig egy aránylag kis csoport uralja, melynek tagjai jelentős pénzzel rendelkeznek. Ezért van az, hogy az amerikai elnökválasztást megelőző évet arra fordítják a jelöltek, hogy óriási összegeket halmozzanak fel, amit majd a médiákra kell költeniük. Sőt az is általánosan elfogadatott tétellé vált, hogy egy jelölt biztosan számíthat a megválasztásra, amennyiben sokkal több pénzt tud a médiákra költeni, mint ellenjelöltje. Ténylegesen a demokrácia egyre inkább média-kráciává változik. Sokat mond az is, hogy a médiakrácia mennyire hasonlít a mediocricy (közepesség), szóra, amiből nagyon könnyen ki lehetne faragni a mediakrácia szót.

Az is elgondolkoztató, hogy amennyiben a médiáké a jövő, maga a jövő veszíti el értelmét. Ennek az oka az, hogy a médiákat a tőke uralja. De van-e jövő a tőzsdén forgó tőke mindenáron való felhalmozásában? Négyszáz évvel ezelőtt az angol filozófus, John Locke abban látta az állam főhivatását, hogy biztosítsa a magántulajdon lehetőleg korlátok nélküli növelését. Majdnem négyszáz évvel később a modern technológia és tudomány által hajtott kapitalizmus analízise arra késztette Fukuyamat, az amerikai szociológust, hogy a "Történelem végéről" beszéljen egy ilyen című könyvében. Logikusabb lett volna, ha könyvének a "Jövő vége" címet adta volna.

A médiakrácia igazán azzal ássa alá a jövőt, hogy azt a nézetet terjeszti, miszerint minden nézet egyformán jó, kivéve azokat a nézeteket, amik a médiákat uraló csoportok érdekeit bírálják. Tehát nem is annyira teljes relativizmust hirdet, mint inkább egy önző relativizmust. Mind a két fajta relativizmus azonban azon a nézeten alapul, hogy csak a pillanatnyi jelenben kell élni, és ezért kultiválja a pillanatnyi divatok és nézetek gyors egymásutánját. Ez azt feltételezi, hogy az ember merő benyomások összege és önkielégítési gépezet, tehát nem jogos a jelen öntudatos megragadásában valami különöset, valami nagy horderejű tényezőt látni.

Nem csoda. Amennyiben ezt a megragadást leértékeljük, az nem fog úgy működni, mint az örök jelen megragadása, de még csak arra sem fog szolgálni, hogy rádöbbentse az embert arra, hogy szabad akarata van. Mivel az emberi öntudatosság elválaszthatatlan a szabad akarat tudatosságától, az előző leértékelése magával hozza az utóbbi leértékelését is. Ennek az a következménye, hogy a jövő sem fog úgy mutatkozni, mint ami sokkal többet jelent egy pillanatnyi megtapasztalás előrevételénél.

A fő kérdés itt nem az, hogy lehet-e értelmesen tagadni a szabad akarat létezését, ha csak az ember ezt nem szabadon teszi. Világos, hogy az ember éppúgy nem képes kibújni a szabad akaratából, mint ahogy nem tud kibújni a bőréből. A főkérdés az, hogy lehet-e értelmes emberi jövő a szabad akarat értékelése nélkül? A feleletet világosan kell megadnunk, hiszen minden jövő pillanatunkat csak szabad akaratunkkal tudjuk aktualizálni. A szabad akarat minden aktusa a jövőre vonatkozik, még ha csak a közvetlen jövőre is, de nem egyszer a távolabbi jövőt is meghatározza.

A szabad akarat kérdésének tehát nagyon is, mondhatnám alapvetően sok köze van a .jövőhöz, a jelen előadás tárgyához. Mert ami igazán alapvető, az nem az Isten létének, az örökkévalóságnak, a lélek halhatatlanságának a tagadása. Nem az az alapvető, hogy azoknak az írásai - mint például Freudé - akik mindezt tagadják, grafikusan ábrázolják a reménytelenséget, a várakozás nélküliséget, az Ádvent hiányát. Nem kifejező-e, hogy Freud írásaiban sehol sem lehet rátalálni a német Freude, azaz öröm szóra.

Részben Freud hatása alatt a 20. századi kultúra egyre jobban kéjeleg a szabad akarat tagadásában. Ez annál is illogikusabb, mivel ez a század legnagyobb küzdelmeit éppen a szabad demokratikus államformák megvédéséért vívta. De amíg külsőleg a szabadság szó került a demokráciák zászlajára, a demokrata társadalmak belsőleg egyre inkább megkérdőjelezték azt, hogy van-e szabad akarat. Egyre divatosabbá válik, hogy míg a demokráciák könyörtelenül felelősségre vonják az emberi jogok elleni vétőket, a demokráciákon belül mindent megtesznek, hogy a demokráciák nagyjait és kicsinyeit kimentsék felelősségeik alól. Ennek bizonyítékait tucatjával lehet találni bármelyik nap bármelyik nagy amerikai napilapban.

Ezek a minap arról számoltak be, hogy az amerikai fiatalság fele nem lát semmi kifogásolnivalót a csalásban. Kezdik teljesen elveszteni felelősségérzetüket, mivel a szabadságot a szabadossággal helyettesítették. Az ún. felelősek például az elemi iskolák fiaskóját valami külső faktorra, mint például elavult osztálytermekre vezetik vissza, és sohasem beszélnek a tanárok és tanulók személyes felelősségéről. Most lehet látni, mennyire időszerű volt az a figyelmeztetés, amit II. János Pál pápa legutolsó amerikai útján tett: Van jog, de csak azért, mert van felelősség.

Felelősségről logikusan beszélni csak akkor lehet, ha van szabad akarat, de ez a téma egyre inkább tabuvá válik. A legkirívóbb kihágásokat pszichológiára hivatkozva tussolják el. Ha ez nem lenne széles körben elfogadott, Hillary Clinton nem azzal próbálta volna kimenteni férje kilengéseit, hogy apja gyermekkorában visszaélt vele, és emiatt képtelen szembenézni szenvedélyeivel. Hillary Clinton szerint tehát nem volt jogos Bill Clintont Monikával és sok más mindennel kapcsolatban felelősségre vonni.

Ez az a meghamisítása a jelennek, ami kilúgozza a múltat, hogy álmodhasson egy felelőtlen jövőről. És ezt sokan tudománynak nevezik. Valójában csak egy áltudomány, ami csak egy ál-Ádventet ad. Ennek biztosításául az igazi Ádventet mindenképpen ki akarja zárni a kulturális öntudatból. Ha csak Istent, ha csak az örökkévalóságot tagadná, könnyen lehetne kezelni, hiszen felszíni betegségek gyógyíthatók, amíg a benső szervezet egészséges. De azzal, hogy a szabad akaratba vetett meggyőződést ássa alá, ez az új kultúra az ember benső szervezetét alapjában mérgezi meg. Egy szellemi, egy morális rákbetegséget terjeszt, ami előbb-utóbb milliószámra fogja áldozatait követelni, elsősorban értelmiségi körökben. Onnan gyorsabban szivárog le a széles társadalomba, mint gondolnánk, és így foszt meg milliókat a jövőbe vetett bizalomtól.

Mindez merő logika. De a logika ellen vétkezünk, ha azt hisszük, hogy a mások háza előtti söpréssel megszabadultunk attól a feladattól, hogy a saját házunkban is rendet teremtsünk. Megtettük-e mi a saját kötelességünket? Tudatában vagyunk-e igazán, hogy mit is jelent az Ádvent, az üdvtörténet a kultúrtörténetben?

Amikor 10 évvel ezelőtt nekikezdtem a "Mi az egész értelme" című előadássorozatom írásának, magam sem sejtettem, hogy az Ádvent, az üdvtörténet, ami az örök jelen utáni várakozás, milyen nagy mértékben volt az a tényező, amely először világított rá a szabad akarat tényére. Ezt azzal tette Mózes Második Törvénye (30,15-16) a bizonyíték -, hogy az örök felelősség, az örök jelen tényének logikus alapot adott az emberi szabad akarat hangsúlyozásával: "Válaszd az életet vagy a halált," olvassuk ott. De az ilyen választásnak, ami nagy felelősséggel jár, csak akkor van értelme, ha az ember szabadon választhat élet és halál között, amin az üdvtörténet végeredményben a lélek örök életét vagy örök halálát értette.

Ennek a tudatában érthető, hogy a görög bölcselők, akik kivétel nélkül természetimádók voltak, nélkülözték azt a szempontot, ami világossá tehette volna számukra a szabad akarat tényét és jelentőségét. Így az is érthető, hogy a modern kultúra, amely egyre inkább a külső és belső természet imádása felé sodródik, egyre bizonytalanabbá válik a szabad akaratot illetően, bár állandóan a politikai szabadságról szajkóz. De az a szabadság egyre inkább azt célozza, hogy semmiféle akadály se legyen gördítve annak elébe, hogy az egyén zavartalanul engedhessen ösztöneinek.

Mint mondtam, mindezeknek az összefüggéseknek a felismerése tíz évvel ezelőtt nagy meglepetést okozott számomra. Ma inkább azon töprengek, hogy mi, keresztények miért engedünk sok mindent kiesni öntudatunkból, amire pedig nagyon is büszkék lehetnénk, mint egyedülálló kulturális szolgáltatásainkra. És miért van az, hogy olyan könnyedén engedünk álmoknak, valahányszor tudományos köntösben jelennek meg, méghozzá valami álteológiai cukorporral behintve? Arra a hatásra gondolok, amit Teilhard de Chardin különféle írásai tettek. Az a tény, hogy nemkeresztény körökben annyira megtapsolták, kell, hogy Jézus szavaira emlékeztessen bennünket: "Jaj nektek, ha mindenki dicsér benneteket, atyáitok is így kezelték a hamis prófétákat."

Ezeket a szavakat nem azért idéztem, hogy akár indirekt módon is megkérdőjelezzem Teilhard atya jóhiszeműségét, és még kevésbé lelki életének mélységét. Ez utóbbit illetően elég arra emlékezni, hogy Teilhard atya hirtelen, agyvérzésben halt meg húsvét napján. Égi válasz volt ez minden bizonnyal arra a sok imádságára, hogy a halál angyala a Feltámadás ünnepén jöjjön érte. A kérdés az, hogy csupán természetes energiával, bármennyire is felfelé törő legyen az, el lehet-e érni az omega pontot, ami feltehetően valami természetfeletti, és még inkább, ha az maga Krisztus, a legnagyobb természetfeletti lény? Ez természetesen teológiai kérdés, amire nagyon veszélyes feltétlenül igennel válaszolni, mert ezzel eltörölhetjük a természetes és a természetfeletti között levő lényeges különbséget.

Vegyünk inkább egy empirikus kérdést: Akár tetszik nekünk, akár nem, a fejlődés, a bioszféra jövőbe törése nagyon is kegyetlen folyamat. A dinoszauruszok kipusztulása csupán egy népszerűsített esete millió és millió más faj kipusztulásának. Milliókról beszélek, mert paleontológusok nagyon is tudják, hogy több a kipusztult, mint a jelenleg élő faj, melyeknek számát mintegy három millióra teszik, a növényfajtákat nem számítva. Az élet nagy panorámája egyszersmind egy óriási temető képe is, amelynek hantjai nyomorultan elpusztult fajok millióit takarják.

Ennek a szomorú valóságnak részletes ábrázolását hiába keressük Teilhard atya könyveiben. Ő szerette dicsőíteni a szenvedést merőben naturalista alapon. 1917-ben mint hordágyvivő katona egy esszét írt, amiben a háború dicshimnuszát zengte, mint olyasmit, ami hősöket termel. Ezt az esszét Grandmaison atya, aki az Études nevű híres folyóirat szerkesztője volt, joggal nem volt hajlandó közölni.

Nem szabad itt szemet hunyni egy érdekes ellentét felett. Míg Teilhard atya nem írt teológiai értekezéseket Krisztusról, bár benne látta az ómega pontot, Grandmaison atya leginkább mint egy nagy háromkötetes Krisztus-tanulmány szerzője ismert. Ennek a műnek főcélja Krisztus istenségének bizonyítása volt, még pedig azé a Krisztusé, aki értünk keresztre feszíttetett, éspedig azért, hogy ezzel természetfeletti értelmet adjon a szenvedésnek. Teilhard atya alig beszélt teológiailag a szenvedés okáról, amit a keresztény teológia mindig a bűnben jelölt meg, kezdve Ádám bűnével, ami egyúttal az áteredő bűn is. Ez a bűn a természetfeletti kegyelmi állapot elvesztésében áll, amelynek négy természetes következménye is van: az emberi értelem elhomályosodott, az emberi akarat meggyengült, az embernek szenvednie kell, és ráadásul meg is kell halnia. Ádvent azért van, mert van eredeti bűn.

Jellemző, hogy Teilhard atya, aki gondosan elkerülte az eredeti bűn témáját, nem sokat mondott a szabad akaratról sem. Ez logikus volt részéről. Mint akit annyira uralt a darwini evolúció gondolata, Teilhard atya ugyanabban a helyzetben volt, mint a többi darwinista. A darwinizmuson belül, ami nem egyenlő a fejlődéstudománnyal, a szabad akarat kérdése mindig lidércnyomást okozott, valahányszor komolyan szembenéztek vele és elismerték, hogy ezt szabadon és céltudatosan tették.

Ilyen lidércnyomásnak vannak kitéve azok, akiknek Teilhard-i illúzióit megrázza itt-ott az élet ilyen vagy olyan kemény csapása. Ez történt ismerősömmel, egy New York-i reklámcég igazgatójával. Mintegy 20 km-re élt tőlem New Jerseyben, szép birtokon, kétszáz éves házban, kis tóval a birtokon. Két fia éveken át ministrált nekem a vasárnapi misén. Amikor meglátogattam, mindig arról beszélt, hogy mennyivel nagyobb távlatokat kapott a lelkiélete, amióta olvasta Teilhard atya könyveit. Micsoda szédületes jövőt biztosít az emberiségnek az, hogy valamikor együtt fog élni a Tejút más csillagai körül virágzó értelmes lényekkel? Ilyen és hasonló kérdésekkel színezte mondanivalóit. Én rendszerint csak hallgattam. Vérmes lelkesedés ellen éppúgy nem lehet érvelni, mint szél ellen furulyázni.

Az évek múltak, a fiúkból fiatalemberek lettek. Egy szép június reggel a telefonom csengett. A barátom hívott reszkető hangon. Kért, hogy azonnal menjek ki hozzájuk. Húsz perc múlva ott voltam. Közben arra gondoltam, hogy valami baleset történt. Akkoriban még nem kellett az AIDS-re gondolni. De mindennél sokkal rosszabb várt rám. Az idősebb fiú aznap kora hajnalban jött vissza a tengerpartról. Hazaérve a szájába tette az apja vadászpuskáját és szétlőtte a fejét.

Ilyenkor a pap alig tehet többet, mint Jób barátai, akik legalább is egy darabig csak szótlanul ültek körülötte. Azt, hogy mennyi idő telt el, amíg Jób barátai megtörték a csendet, a Szentírás nem mondja. Vártam két hétig, mielőtt újra meglátogattam volna barátomat. Két hét alatt még a legélesebb fájdalom is kicsit eltompul, és ad valami lehetőséget az értelem használatára. Teilhardra tereltem a szót, hiszen barátom előzőleg mindig arról beszélt, hogy milyen jó érzés azt tudni, hogy az emberiségnek rokonai vannak mindenfelé a világűrben. Kaptál-e vigasztalást, kérdeztem tőle, nagy fájdalmadra azzal, hogy rájuk gondolsz? Barátomnak, akinek mindig volt mindenre valami optimista válasza, most hallgatott. Felhívtam figyelmét arra a kis feszületre, amit valahol a dolgozószobájában láttam.

Nagyon is váratlanul érte, amit mondtam és alig értette először. Számomra is több volt mindebben, mint amit akkor igazán láttam. Majdnem húsz évvel később értettem csak meg igazán a barátom tanácstalanságát. Rá, de másokra is gondoltam, amikor kezembe került egy könyv, ami az Étienne Gilson és De Lubac atya közti levélváltást tartalmazza. Amikor ez a könyv megjelent De Lubac gondozásában, Gilson már halott volt. De könnyű feltételezni, hogy Gilson nem hagyta volna szó nélkül azt a hosszú jegyzetet, amit De Lubac atya adott ahhoz a levélhez, amíben Gilson egy ismételt tapasztalatáról beszél. Gilson azt írta ott, hogy még nem talált egy katolikus értelmiségit sem, pedig ő nagyon sokkal találkozott, akinek igazi katolikus hite ne fogyatkozott volna meg azzal, hogy Teilhard írásainak varázslata alá került. De Lubac atya azzal próbálta tompítani Gilson megfigyelésének az élét, hogy Teilhard mély személyes hitéről kezdett beszélni.

Nem arról van szó, hogy mekkora volt Teilhard jámborsága és jóhiszeműsége. Arról az optimista várakozásról, arról az ál-Ádventről van szó, amit a tudomány nevében terjesztenek, de amit a tudomány nem tud igazolni, és amit Teilhard atya írásai sem igazolnak.

Még kevésbé lehet ezt a várakozást teológiailag alátámasztani, vagy a Bibliából igazolni. Az ádventi szentírási olvasmányok között van egy, amit jó, ha nem értünk félre még akaratlanul sem. A messiási időket, az Ádvent beteljesülését úgy írja le Izajás, mint amikor együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc együtt tanyázik a gödölyével, a tehén akkora barátságban él a medvével, hogy még kicsinyeik is együtt pihennek, míg a borjú és az oroszlán együtt legelésznek úgy, hogy még egy kis gyermek is elterelgetheti őket. Sőt Izajás arról is beszél, hogy a csecsemő akkor majd nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, és az anya tejétől elválasztott kisgyerek az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét (Izajás 11,6-8).

Mint jól tudott, egyes állatfajok megszelídítése az ember egyik legfontosabb technológiai teljesítménye volt. A primitív ember éppen ezzel biztosította fennmaradását. De az, hogy például New Yorkban ma több mint egy millió kutya él kutya nagy barátságban mintegy hét millió emberrel, az még nem jelenti azt, hogy messiási vagy paradicsomi állapotok uralkodnak ott.

Állatfajok megszelídítése még ma is folyik, bár nem azért, mintha erre az embernek életszükséglete lenne. Igaz, hogy valami álparadicsomi állapot után kívánkoznak azok, akik megszelídített óriáskígyókat és alligátorokat ölelgetnek, és tarantula pókokat csókolgatnak. De csak egy új föld és új ég eljövetele után lesz lehetséges az, hogy beteljesül Izajás szava, miszerint a messiási időkben szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör.

Ne ábrándozzunk! Izajás csak egy metaforát használt valamiféle jövőről, amiről a tudomány semmit sem tud. A tudomány nem tud változtatni azon, hogy a természet állandóan vajúdik és vajúdni fog. Mindig vérvörös marad a természet fogsora és karma, mint ahogyan a költő Tennyson mondta ezt ki tömören, valamivel Darwin előtt. Darwin maga csak szívszorongva tudott gondolni a természetben található nagyfokú szenvedésre, aminek egyik oka az, hogy a fajok könyörtelenül egymás kárára próbálnak virágozni. Merő darwinista alapon csak retteghetünk annak a pillanatnak az eljövetelétől, amikor más civilizációkból űrhajózók érik el a földet. Azt fogják tenni velünk, amit mi teszünk csibékkel és borjukkal. Szerencsére tudományos alapon nincs mit félni egy ilyen pillanat eljövetelétől. Mint Fermi, a híres fizikus hatvan évvel ezelőtt megjegyezte, ha lennének másvilágiak, már régen leszálltak volna a Fehér Ház előtti pázsitra. Bár leszálltak volna ott az utóbbi hét évben, és kiürítették volna.

Egészen más, radikálisan nem tudományos alapjai vannak a mi ádventi várakozásunknak. Amennyiben ezeket az alapokat, az ember öntudatát és szabad akaratát a tudomány nevében támadják, magának a tudomány művelésének alapjait ássák alá. Tehát, ha másért nem, a tudomány érdekében is érdemes az ádventi perspektívákat kultiválni.

A kultiválás természetesen csak üres szó, ha nem az igazi kultuszból fakad. A tudomány minden teljesítménye ellenére is az ember a siralom völgyében él. És ez a tétel marad az igazi vallás alapja. Ha nem így lenne, nem lenne értelme Krisztus ama példabeszédének, ahol az Isten országát egy szántóföldhöz hasonlította, amibe a birtokos jó magot hintetett munkásaival. De reggelre a vetés tele volt konkollyal. A munkások be akartak rohanni a vetésbe, hogy kitisztítsák. Más szóval a siralomvölgyet akarták eltüntetni. De a vetés ura, aki Krisztus, egy percig sem engedte, hogy ilyen ideáik legyenek. Kereken megmondta nekik, hogy minden ügy marad az idők végéig, és még akkor sem a munkásokra, hanem az Isten angyalaira fog hárulni a feladat, hogy szétválasszák a búzát a konkolytól és az egész konkolyhalmazt felégessék.

Természetes, mint bármi más szónak, a siralomvölgynek is sokféle színezetet lehet adni és ténylegesen sok oly színezetet is kapott, ami nem realizmusról, hanem pesszimizmusról beszél. De ha nincs egy reálisan sötét háttér, akkor nem leszünk képesek reagálni olyan fénysugarakra, amik túlmutatnak ezen a völgyön. Az Ádvent fénye nem egy mindent megvilágító napfény. Inkább azoknak a kis lámpásoknak a fényéhez hasonlít, amit a betlehemesek hordanak magukkal. És mint máshol, ahol jobbára sötét van, itt sem okos dolog megvetni azt a relatíve kevés fényt, ami rendelkezésünkre áll. Még fontosabb szem előtt tartani azt, hogy az a fény részben olyan fény, amit a tudománynak is használnia kell, bár részben messze túl van mindazon, amit a tudomány képes mutatni vagy megadni. Ez az a fény, ami hiányzik a hitnélkülieknek, és különösen azoknak, akik csak a tudományban hisznek. Ezeket a modern pogányokat ma még több joggal írhatná le Szent Pál, mint azokat, akikről hajdan úgy beszélt, mint olyanokról, akiknek nincs reményük.

Legyen az ádventi évszak ennek a kincsnek, ennek a reménynek az ápolása, Ezzel teszünk magunknak legtöbbet és ugyanakkor a tudományra egyre jobban rászoruló modern társadalomnak is. Ez a társadalom semmi után nem sóvárog nem várakozik annyira, mint igazi remény, igazi Ádvent, igaz jövő után, amiben minden pillanat, akármennyire is elmúlt már, egy soha el nem múló jelenbe fog olvadni.