Különösnek tűnhet kapcsolatot keresni az Ádvent és a Tudomány között, és még inkább különösnek, ha az Ádvent nem több, mint merő hangulat, bármennyire is vonzó legyen ez. Az Ádvent kis betlehemeseket juttat eszünkbe, amint házról-házra viszik a jászolt, és szinte halljuk a kérdésüket: szabad-e bejönni a betlehemeseknek? Az Ádvent a régi Roráté misékre is emlékeztet, legalább is az öregebbeket, és talán arra is, hogy hópelyhek adták a kíséretet a Harmatozzatok égi magasok dallamához.

De mindebben talán az volt a leghangulatosabb, hogy eltöltött mindenkit a várakozás érzésével. Sokan megállapították már, hogy a bizalomteljes várakozásban mindig van valami annyira szép, amit már nem lehet megtalálni a várakozás beteljesülésében. A tudomány varázsa is jórészt abban a várakozásban áll, hogy miféle technikai csodákat hoz még az embernek, és mennyire fogja még tágítani látóhatárát. Az, amit a tudomány ezen a vonalon már adott, erősíti azt a biztonságérzetet, hogy még inkább így lesz a jövőben is.

Ahhoz, hogy a tudomány velejét jobban lássuk, jobb ha visszatérünk az Ádventre, ami éppen azért a legvonzóbb szakasza az egyházi évnek, mivel a várakozás évszaka. Valójában az egész egyházi év egy Ádvent, egy végső eljövetel utáni várakozás. Ez az attitűd fejezi ki legjobban a vallás lényegét. Elég az Írás szavaira gondolnunk: "A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk" (Zsid ll,l). Az egész keresztény lét sóvárgás egy olyan jelen pillanat eljövetele után, ami maga az örökkévalóság. Ez a jelen pillanat az, amit nem kísér az az aggodalom, hogy alighogy a miénk, máris kicsúszik a kezünkből.

Ezt az örökké tartó pillanatot semmi sem foglalja össze tömörebben, mint Boethius ma már másfél évezredes mondása: "az örökkévalóság egy soha véget nem érő élet egyszer s mindenkori tökéletes birtoklása" (interminabilis vitae tota simul et perfecta possessio). Az örökké tartó jelen pillanat utáni sóvárgás az Ádvent lényege és állandó időszerűsége. Az örökkévalóságról azonban csak annyiban tudunk fogalmat alkotni, amennyiben bele tudunk gondolni a jelen pillanat értelmi jelentőségébe és fogalmi gazdagságába.

Igaz, hogy amikor reflektálunk a jelenre, az már a múlté. De mégis, amint egyik pillanatról a másikra élünk, ezek a pillanatok valahogyan láncolatot alkotnak, ami maga a folyamatosan öntudatos élet. Az életet mi mindig az öntudatos jelenben éljük, és minden gondolatunknak ez a jelen a támpontja, akár a múltra, akár a jövőre gondolunk.

Éppen ez az öntudat, a pillanatok egymásba folyó láncolata az, ami az embert öntudatos gondolkodó lénnyé teszi. Csak mint ilyen lehet az ember vallásos lény, hiszen az öntudata teszi lehetővé az ember számára azt, hogy az örök pillanatról fogalmat alkosson, és sóvárogjon utána. Erről az öntudatról joggal beszélünk, mint lélekről. Ez a szó foglalja össze legjobban azt, hogy az ember felül áll a merő pillanaton, és ezért valamiképpen több, mint merő anyag.

Abban a képességében, hogy egybe tudja kapcsolni az öntudatos jelen pillanatokat, a lélek megmutat valamit abból, amire az anyag nem képes. Az anyagban csak egymásutáni melléhelyezések vannak, de nincs igazi jelen pont. Ennyit röviden arról, hogy amennyiben belelátunk az ember képességébe, ami felülemeli a pillanatok egymásutánján, megpillantunk valamit az ember azon természetes képességéből, hogy meglásson valamit a nem anyagi világból. Minden kinyilatkoztatástól függetlenül, az ember valahogy érzi, hogy több mint merő anyag, hogy van benne valami időfeletti megmaradás, valami örökkévaló. Más szóval megpillant valamit abból az örökkévalóságból, ami majdnem szinonimája a vallásnak. Tehát abban a mértékben, amennyiben belelátunk a jelen pillanat öntudatos megragadásának mélységébe, leszünk vallásosak is, azaz lesz fogalmunk arról, hogy mi is az örök élet, és hogy mi is az Isten, aki egyszersmind és korlátok nélkül birtokolja a létet, az életet. A vallás az út efelé az élet felé, és minden vallás valamiképpen ilyen út akar lenni.

A keresztény vallás fő vonzó ereje éppen abban áll, hogy kézzelfogható bizonyítékot adott az örökkévalóságot illetően. Ez a bizonyíték maga Krisztus, a megtestesült Isten. Az utolsó vacsorát követő búcsúbeszédében Jézus éppen azt hangsúlyozta, hogy csak egy rövid időre válik el az apostoloktól, mégpedig azért, hogy örök lakást készítsen számukra és ezáltal örömük teljes legyen.

Boethius biztosan erre is gondolt, amikor az élet teljes birtoklásáról beszélt. Önmagában véve Boethius mondása merő filozófia. Ténylegesen a Consolatio philosophiae c. művéből való, ahol nincs nyoma semmi keresztényinek. Hasonlókat, más filozófusok is mondtak előtte és utána is. De ha utána még hasonlóbbakat is mondtak, az csak azért történt, mert amióta Krisztus tanítása elterjedt a művelt világban, lehetetlenné vált úgy beszélni, mintha Krisztus nem jött volna el. Legfeljebb hallgatni lehet Krisztusról, az Egyházról, a kereszténységről. Ez majdnem mindig azért történik, hogy ne kelljen gondolni a személyes örök életre, ami a vallás természetes alapja. De az ilyen hallgatás önmagáért beszél.

Az Ádvent éppen azért a legvonzóbb az egyházi évszakok között, mivel a karácsony, az Isten megtestesülésének ünneplése zárja be. Az, ahogy ez történt, nagyon különbözik ünneplésétől. Szaloncukrok, csillagszórók, fenyőfák olyan hátteret adnak, amely elvonja a figyelmet a Jézus születéséről szóló evangéliumi passzusok realizmusától. Józsefnek biztos volt egykét gyertyája, de cukorkája biztosan nem. Talán volt egy darab lépesméz József tarsolyában, de Máriának ez nem volt szükséges ahhoz, hogy megízlelje az ő Ádventjének beteljesülését, amikor fizikailag is csodálatosan, szűzen szülte szent Fiát. Isten testi elérkezése egy istállóban történt, hogy az látványával mellbevágó, konkrét hátteret adjon neki. Ez kell, hogy az embert megállítsa, elgondolkoztassa, ezt kell elmélyíteni, hogy az ember megragadja az örök jelen konkrét megnyilvánulását.

Ebbe a konkrétságba való belemerülés adta azt a szellemi erőt a keresztény bölcselőknek, hogy rendületlenül tudjanak beszélni a jelen pillanat megragadásának mélységéről, és ezzel tovább fejlesszék a vallás eszmei megalapozását. A hangsúly a rendületlenül szón van. Mivel az ember nagyon is az érzékeihez van kötve, semmi sem ad annyi ösztönzést elvont gondolatmenetek továbbfejlesztésére, mint egy konkrét kiindulópont állandóan megfogható jelenléte. Ezt a szerepet játszotta a megtestesülés a keresztény bölcselők számára. Azzal, hogy összpontosítottak az örök jelen Megtestesülésére, rendkívül erősítették azt a képességüket, hogy megragadják a jelen jelentőségét. Így beszéltek bölcsen, tehát igazán megalapozott módon a vallásról. Ezzel látták meg a saját lelküket, és ezzel ébresztettek másokat is arra, hogy van lelkük.

Vegyük először a vallást és kezdjük azzal, hogy reflektálunk a latin religio szóra. Etimológiailag a re-ligare szóból jön, ami annyit jelent, mint újra kötni, újra hozzákötni. De nem elég azt mondani, hogy a vallás összeköti az embert az Istennel. Inkább azt kell kérdezni, hogy mi is az az emberben, ami összekötheti őt azzal, akiről Jézus úgy beszélt, hogy lélek az Isten, és lélekben és igazságban kell Őt imádni. Ahhoz tehát, hogy vallás legyen, kell, hogy legyen egy lélek az emberben. Ez a lélek legalapvetőbben az embernek abban a képességében nyilatkozik meg, hogy a pillanatnyi jelenbe bele tudja olvasztani a múlt és a jövő pillanatait is, és ezáltal valamit meglát az örök jelenből is. Ez után az örök jelen utáni értelmes sóvárgás a vallásról való értelmes beszéd veleje. A pillanatnyi jelen megragadásához kötődik az a fonál, ami képessé tesz bennünket arra, hogy magunkat értelmes módon az örökkévaló Istenhez kössük, azaz hogy vallásunk valós legyen.

De a vallás szó, a religio magyar megfelelője is tartalmaz valami nagyon is kifejezőt a vallás lényegéről. A vallás addig vallás, amíg valljuk. Ezt az aktust pedig újra meg újra fel kell éleszteni magunkban. A pillanatnyi megvallást, a pillanatnyi hitvallás aktusát újra meg újra meg kell tennünk, hogy egy maradandó folyamattá, lánccá, habitussá, azaz erénnyé váljék bennünk.

Ennyit az Ádventról, mint arról a várakozásról, ami a vallás lényegét alkotja, azaz az örök jelen utáni sóvárgást. Ez a várakozás, ez a sóvárgás a legnagyobb kincsünk. Ez az, ami akkor is valami értelmet ad az emberi létnek, amikor az teljesen sivárnak tűnik. Jöjjön egy földrengés, mint ahogy Törökországban és Tajvanban is jött a minap. Százával jöttek hírek tragédiákról, amikre nincs válasz puszta emberi alapon. A tudomány esetleg eljut arra a pontra, hogy földrengésekről ne csak azt tudja előre jelezni, hogy hol fognak történni, hanem azt is, hogy pontosan mikor. A technológia már képes olyan házakat építeni, amelyek túlélnek egy átlagos földrengést, de kétes, hogy meg tud-e valaha is birkózni olyan földrengésekkel, amelyekből több is volt ebben az évszázadban, és amelyek nem ezernyi, hanem százezernyi, és egy esetben közel milliónyi áldozatot követeltek. A tudomány nem tud választ adni arra kérdésre, hogy miért vannak tragédiák, és miért van annyi belőlük éppen a mai tudományos jelenben is.

A jelen, a pillanatnyi jelen, bizony nagyon is átmeneti. Milliók számára vethet véget egy pillanat annak a láncolatnak, amit a pillanatnyi jelen megtapasztalása jelent. De még ezt is csak úgy vagyunk képesek elgondolni, hogy a jelen megragadása által felül tudunk emelkedni a pillanatnyi jelenen. Még az elmúlásról is csak úgy tudunk fogalmat alkotni, hogy képesek vagyunk azt úgy megragadni, mintha a jelent a múltban élnénk át, vagy a múltat a jelenben. Mindez sokkal több, mint tudomány és technika.

Joggal nézhetünk tehát erre a képességünkre, mint emberi mivoltunk fellegvárára. Gondolkodó, reflektáló vallásos emberek mindig is legfőbb kincsüknek tekintették a jelen folytonos megtapasztalásából élő emberi öntudatot. Ezt Pascal fejezte ki legtömörebben, amikor úgy határozta meg az embert, mint törékeny, de gondolkodó nádat, amely tudja, hogy törékeny. De erről a maguk módján azok is tanúskodnak, akik a vallásban merő illúziót látnak, és mindent megtesznek azért, hogy az embert megszabadítsák ettől az illúziótól. A freudi pszichoanalízis fő célja nem annak a bizonyítása volt, hogy az embert mindenben a libidó hajtja, hanem az, hogy minden egyéb illúzió. Világos, hogy ezzel Freud a vallást akarta aláásni. Mindezt Freud "Die Zukunft einer Illusion" (Egy illúzió jövője) c. művében (1927) fejtette ki legemlékezetesebben. Ténylegesen az emberi létet tette illuzórikussá.

Kiindulópontjának volt valami tudományos máza, de nem több. Csak azok, akiket levesz lábukról a tudomány szó folytonos használata, vehették komolyan Freud állítását, hogy merő illúzió bármit is várni, amit a tudomány nem képes megadni. Mit is értett Freud a tudományon? Szerinte a tudomány csak akkor teljes, ha a külső világ tudományához hozzáadjuk a benső világ tudományát, amin ő természetesen a maga pszichoanalízisét értette.

Mint már mondtam, ezzel Freud az emberi lét értelmét tette illuzórikussá. 'Jól mutatja ezt az a megjegyzés, amit negyven-ötven éve egy princetoni egyetemista írt bele Freud fenti könyvének egy példányába, amit az egyetemi könyvtárból kölcsönzött. Ez a példány akkor került a kezembe, amikor nekiálltam pár hónapja ezeknek az előadásoknak a megírásához. A példány tele van aláhúzásokkal, lapszéli megjegyzésekkel, amelyek mutatják, hogy a hallgató nagyon is elolvasta a könyvet, aminek hossza kevesebb, mint száz oldal angol fordításban. A 87. oldalon, azaz a IX. fejezet végén a következőt írta bele a könyvbe, nem egészen standard angolsággal, ami szintén mutatja a beírás autentikusságát: "Thank you for enlightening me Freud. Excuse me while I slip out of the room to kill myself." (Köszönöm, Freud, hogy felvilágosítottál. Engedd meg, hogy kimenjek a szobából, és megöljem magamat.)

Világos, hogy nem marad értelme a létnek, ha az ember öntudatos jelene egy merő illúzió, amennyiben az ember csupán a libidó pillanatnyi összjátékának a függvénye. De ha így van, akkor tudomány sem lehetséges, amennyiben az a szabad akarattal rendelkező embereknek szabadon végzett műve. Freudot tehát jobb, ha nem tudósnak, hanem inkább vallásfilozófusnak tekintjük, mégpedig nagyon is következetlennek. Bár állandóan a tudatról beszélt, még akkor is, amikor a tudatalattiról tárgyalt, sohasem nézett szembe azzal, hogy mit is jelent az, hogy tudatosak, öntudatosak vagyunk. Még kevésbé próbálta felmérni ennek a tudatosságnak a jelentőségét, bár éppen ez tette volna lehetővé, hogy logikusan beszélhessen a tudatalatti jelentőségéről.

Ilyesfajta logikai kérdések merülnek fel Darwinnal, a biológussal kapcsolatban is. Természetesen Darwin sok szempontból elsőrendű tudós volt. Adatgyűjtése kolosszális, megfigyelőképessége rendkívüli volt, és ugyanez áll az összefüggéseket meglátó képességére is. De mint Freudot, Darwint is sokkal több mint merő tudományos érdeklődés hajtotta. Ez a sokkal több egy gyökeresen materialista világnézet volt. Ehhez viszonyítva teljesen mellékes az, hogy Darwin támaszt találhatott materializmusához különféle helytelen vallási felfogásokban, mint például abban a nézetben, hogy Isten külön teremtett minden fajt, melyekből több milliónyi van. Materializmusa annyira erős volt, hogy ismételten csak legyintett, amikor a materializmus elleni érvekkel szembesítették. Így csinált alkalmasint még akkor is, amikor felhívták figyelmét a természetes szelekció mechanizmusának különféle gyenge pontjaira.

Világos, hogy mindemögött nem tudományos indokok húzódtak meg, és Darwin éppen emiatt idevágó. Azoknak a modern tudósoknak lett prototípusa, akik a lélekben egy puszta szót látnak, és mindent megtesznek, hogy e látásmódjukat a tudomány nevében terjesszék, sőt ráerőszakolják a közvéleményre is. Ezek a tudósok, hogy idézzem Darwin megjegyzését, vele együtt helyesen látják, hogy az emberi elme, ami legjobban a jelen megragadásában mutatja meg rendkívüliségét, valóban a vallás fellegvára. Éppúgy egyetértenek Darwinnal azt illetően, hogy a tudomány fő feladata abban áll, hogy meghódítsa ezt a fellegvárat annak kimutatásával, hogy az elme, az öntudat merő anyag.

Másfél évszázaddal azután, hogy Darwin úgy beszélt az öntudatról, mint a vallás fellegváráról, a biokémia, a génkutatás, a neurológia látszólag óriási lépéseket tett afelé, hogy bevegye ezt a fellegvárat. A lépések abban állnak, hogy minél több idegi folyamatnak megadják a biokémiai megfelelőjét, azaz redukálják az értelmi és pszichológiai mozzanatokat valamiféle biokémiai kölcsönhatásra. Ez az ún. redukcionizmus lényege, és sok vezető tudós gondolkodásának irányelve.

A redukcionizmus szó annál is kifejezőbb, mivel igei formája angolban azt is jelentheti, hogy bevesznek egy erődöt, egy fellegvárat. Ennek a redukcionista hozzáállásnak rengeteg példájából vegyünk csak egy egészen frisset. A világ egyetlen valamirevaló TV állomása és újságja sem mulasztott el beszámolni az elmúlt szeptemberben arról, hogy Joe Z. Tsien, a Princeton egyetem biológia tanára jóval megnövelte egy Doogie nevű laboratóriumi egér közvetlen adaptáló képességét.

Munkájának lényege az, hogy egy ún. NR2B gént oltott egy megtermékenyített egérpetébe. Ezzel megnövelte az egér NR2B produkáló képességét. Ennek következménye az volt, hogy az egéragy hippocampus-ában levő NMDA receptorok nem egy másodperc százezred részéig maradnak nyitva, hanem ennek az időtartamnak több mint kétszereséig. Az így kezelt egér tehát sokkal több külső stimulust tud regisztrálni, mint egy normális egér.

Két szigorúan tudományos kérdés merülhet fel ezzel kapcsolatban. Az egyik, amire hamarosan feleletet kapunk az, hogy mennyiben megbízható, azaz megismételhető Tsien munkája, aki 1987-ben ment Kínából az USA-ba. A másik az, hogy mennyire alkalmazható az emberi agyra, amiről tudott, hogy a pubertás elérése után, és még inkább öregkorban, kevésbé képes emlékezni és tanulni, mint előzőleg. Mivel az emberi agyban is ugyanazok a gének és molekulák működnek, mint az egérében, Tsien teljesítménye óriási lépést jelenthet az emberi memóriajavításában. De még ha így is lesz, akkor sem

lesz jogos azt mondani az újságok mindentudó gurujaival, hogy Tsien munkája az egér értelmét növelte meg, mintha az egér értelmes lény lenne. Ezt mondani nem más mint elemi bakugrás. Még nagyobb bakugrás lenne arra következtetni, hogy most lehetőség van arra, hogy bárkit is sokkal értelmesebbé lehet tenni, amikor csak erre szükség van, feltehetőn például éppen vizsgák előtt. Tsien munkája egyáltalán nem felelt meg arra a kérdésre, hogy mi az emlékezet, a memória.

Gondoljunk csak arra, hogy a nagy tudományos felfedezések nem annyira attól függenek, hogy a tudósnak milyen jó a memóriája, hanem attól, hogy sokszor már meglévő adatokat egy tudós mennyire tud új összefüggésben látni. Mivel adatai jó részét Tsien az alatt a kutatás alatt szerezte, amit két volt tanára (egyik közülük a Nobel-díjas Tonegawa) vezetése alatt végzett, már vitatják, hogy munkája igazán eredeti-e. De a tény az, hogy Tsien meglátott valami összefüggést, amit a másik kettő nem vett észre.

Az igazi kérdés nem is az, amit egyes ún. humanistának tűnni akaró biológusok hangsúlyoztak, azaz, hogy az ember nem gének összege, hanem társadalmi lény is, aki állandóan sokat tanul azoktól, akik körül él. Csupán arról nem beszéltek ezek a biológusok, ami az igazi kérdéshez vezette volna őket. Azt kellett volna kérdezniük, hogy mi is teszi képessé az embert arra, hogy tanuljon, hogy értelmileg mi is a tanulás, mi a megértés, és hogy mi is az az ún. társadalom, ami az egyént tanítja. Nem azt kellett volna-e kérdezniük, hogy van-e társadalom öntudatos egyének nélkül?

Nem beszélnek minderről, mert érzik, hogy amint erre összpontosítanak, szembekerülnek az öntudatos értelem, a mindent megvilágító jelen tudatának tényével. Mert az egyén csak annyiban képes emlékezni, tanulni, amennyiben értelme van, és csak annyiban ért, amennyiben öntudatosan ért, azaz öntudatosan ragadja meg a jelen pillanatban adott értelmi tartalmat. És annak ellenére, hogy a jelen pillanat azonnal múlt lesz, a pillanatnyi jelenek egyetlen folyamattá válnak az öntudatban és ezért a tudás maradandó eszmékben kristályosodik. Továbbá az egyént nem a társadalom tanítja, hanem egyének, akik a társadalmat alkotják. És mindezt a tanítást az a csodálatos eszköz közvetíti, amit nyelvnek nevezünk.

Az, hogy a nyelv, a kimondott szó az öntudatos pillanat gyermeke, már önmagában is sokat mond az öntudatos értelemhez való kapcsolatáról. A kimondott szó, ami már maga is a gondolat fonetikus szimbolizálása, alapozza meg a szavak vizuális szimbolizálását, azaz az írást. Mielőtt arról beszélhetnénk, hogy verba volant, scripta manent (a szavak elrepülnek, de az írott szó megmarad), kell, hogy legyenek röpke, azaz pillanatok alatt kimondott szavak, amelyek annyira a jelenhez vannak kötve, még fonetikus szimbolizálásukban is.

De térjünk vissza a fejlődéstan bajnokaira, akik a nyelvvel kapcsolatban ma is ott állnak, ahol álltak 130 évvel ezelőtt. Alighogy publikálta az "Ember származása" c. művét, Darwin levelet kapott Alfred R. Wallace-tól, a természetes szelekció társfelfedezőjétől. Ebben a levélben Wallace rámutatott arra, hogy az ember beszélő képessége elválaszthatatlan fejlett agyától. A természetes szelekció tana szerint a nyelvi képesség szükségességének érzése lett volna a tényező, aminek ki kellett volna fejlesztenie egy majom agyát emberi nagyságúra. De érezhetett-e egy kis agy ilyen szükségességet? Klasszikus példája volt ez annak, hogy mi jön előbb: a csibe vagy a tojás? Más szóval az elmélet feltételezte azt, amit meg kellett volna neki magyaráznia. Mert, hogy Wallace kérdését idézzem, hogy érezheti egy kis majomagy a szükségét annak, hogy beszéljen, amihez egy nagy emberi agy szükséges?

Mellékesen megjegyezve, a kérdés éppúgy megmarad a modern neurologikus lingvisztika számára is. Mint ennek a kutatásterületnek egy neves alakja, Noam Chomsky, az MIT tanára megjegyezte, a beszéd mondatokból áll, amiknek használata nagyon fejlett ideghálózat létét feltételezi az agyban. De miért volt szükséges egy primitív agynak kifejleszteni egy ilyen hálózatot, amit a beszéd aktuális használata tesz szükségessé?

Ezzel a kérdéssel szembesülve, Chomsky legalább elismerte, hogy itt van egy probléma, Darwin azonban még ezt sem volt hajlandó megtenni. Darwin azzal kezelte Wallace kérdését, hogy tagadta, miszerint a kérdésnek van értelme. A legtöbb darwinista ma sem hajlandó szembenézni ezzel a kérdéssel, aminek két arculata van. Az egyik merőben fejlődéstudományú. A beszéd szerve a gége, a nyelv, és a szájüreg. Az utóbbi formáját a koponyaalj, a fogsorok, és az állkapocs alkotják, jórészt szilárd csontok. Ezeknek a fejlődését lehet követni a fosszilis maradványokban. De a nyelv egy merő izomszövet, amely hamarosan szétbomlik a halál után. És ez áll a hangszálakra, amik merő izomszövetek, és a gégére is, ami jobbára porcogók összessége. Tehát a fejlődéstan számára a nyelvhez, a beszédhez szükséges szerv kialakulásának követése óriási kérdőjel marad.

Ugyanúgy nem képes a fejlődéstan válaszolni arra, hogy miért van annyiféle nyelv, bár az összes többi szerv, - a kéz, a láb, a szív - nagyon is ugyanazt a mintát mutatja minden egyénben és fajban. A különféle ismert nyelvek száma közel van a tízezerhez, és ezek jónéhányát nem sikerül visszavezetni egy másikra. Még elgondolkoztatóbb az az ismételten megállapított tény, hogy két egymáshoz közel élő törzs, akik között magas hegygerinc lehetetlenné tette az érintkezést, egészen más nyelvet fejlesztett ki.

A nyelvvel kapcsolatos igazi főkérdés nem az, hogy miként lehet átvezetni azokat a hanghullám-rezgésszámokat - amik a kimondott szavak, azaz gondolatok fonetikus szimbolizásaival járnak együtt - azokra a fényhullám-rezgésszámokra, amik a szavak vizuális szimbolizásait, azaz az írott betűket határozzák meg fizikailag. Ez a kérdés még tudományosan is sokkal problematikusabbnak fog tűnni, ha hozzávesszük a következőt: mind a két folyamatban milliárd és milliárd neuron energia szintje van állandóan változóban, részben elektromos, részben kémiai, részben merőben termális hatások miatt, amiket mind különböző módon mérünk. Mindennek a komplikáltságával, ami merőben tudományos kérdés, még egy neurológus sem mert szembenézni. Csupán regisztrálják, hogy ez így van, és ezzel azt a hiedelmet keltik magukban és másokban is, mintha a tudományos válasz kézenfekvő volna.

De az igazi kérdés nem tudományos, azaz mérések kérdése, merő számadatok rögzítése és összerendezése. Az igazi kérdés az, hogy miért is képes egy hanghullámhalmaz, ami a hallott szó, és az ilyen halmazok rengeteg más változata, értelmes gondolatok hordozójává válni, még pedig annyi formában? Ez a kérdés nem tudományos, ahol mindig a mérés az igazság próbaköve. Míg a hanghullámot lehet mérni, az értelmet, amit a szó hordoz, nem lehet lemérni. Nem az értelem, a megértés van felmérve, amikor azt számláljuk, hogy egy adott kérdésösszegre hány helyes feleletet adtak. Az értelmet, a megértést, még a ma annyira divatos kognitív pszichológia sem tudja kezelni, hiszen csak azokat a pszichológiai feltételeket vizsgálja, amik az értelmi munkát gátolják, vagy előmozdítják. Jórészben azért van kognitív pszichológia, hogy azt a látszatot keltse, miszerint jogos elodázni az értelemmel, a megértéssel kapcsolatos alapvető episztemológiai kérdést, azaz azt, hogy mit is jelent az, hogy értünk, hogy mit is jelent tudni, hogy mit is jelent öntudatosan ismerni.

A feleletért a bölcselethez kell fordulni, de ezt bölcsen kell tenni. A bölcsesség abban áll, hogy a lényegre összpontosít. Ezért van az, hogy a bölcsesség tömör, míg a tudomány nagyon részletes, de csak azért, mert mindig a felületen marad. A bölcseleti könyvek megbízhatósága mindig fordított arányban van lapszámaik nagyságával, míg a tudományos könyvek egyre vastagabbá válnak, mert a felület adatai gyakorlatilag kimeríthetetlenek.

A mindeddig legmélyebb bölcseleti könyv, Szent Tamás De ente et essentia-ja (A létről és létezésről) alig ötven oldal, míg a német idealisták, Kant, Fichte, Hegel ezerszámra írtak tele oldalakat, anélkül, hogy valami lényegeset és ténylegeset mondtak volna. Transzcendentalista tomista utódaik szintén vastag munkákról híresek, vagy jobban mondva hírhedtek. Alighogy megjelentek azok a művek, máris a múltba süllyedtek. Jövőjük alig van, kivéve azok szemében, akik velük együtt süllyednek feneketlenül mély szubjektív spekulációkba, ahol csak az önmagába roskadt egyént lehet megtalálni. Ott soha sincs szó arról a jelenről, aminek tudata kapcsolat a múlttal és a jövővel is, és ezzel felemeli az egyént pillanatnyi szubjektív önmagán egy tárgyilagos létszintbe, ahol a tudat regisztrálja a tárgyakat.

Az értelem, a megértés lényegéhez tartozik, hogy öntudatos, amiről alig lehet többet mondani, mint azt, hogy mindig a jelenben van, és tudatosan van ott. Öntudatosan élni annyit jelent, mint a pillanatnyi jelenben élni. Tehát az értelem is mindig a jelenben él, bár úgy, hogy képes a múltat és a jövőt is egy pillanatba, a jelen pillanatba önteni, és továbbvinni ezt a pillanatot a következő öntudatos pillanatba.

Ez az a lényeges tény, amivel kapcsolatban a tudomány, a természettudomány és még annak legegzaktabb formája, a fizika is csak egyet tud tenni: megvallani tehetetlenségét. A fizika képtelen, hogy bármit is kezdjen ezzel az öntudattal, ami mindig a jelen pillanatban, a mostban él, bár birtokában van a múltnak és a jövőnek is. Mindennél jobban mutatja ezt a képtelenséget az, amit a logikai pozitivizmus egyik amerikai főalakja, Rudolf Carnap örökített meg önéletrajzában. Mint logikai pozitivista, Carnap csak azt fogadta el valóságnak, amit az egzakt tudomány képes volt kezelni. Carnap azt is tudta, hogy Einstein ismételten elítélte a logikai pozitivizmust mint olyasvalamit, ami összeegyeztethetetlen az elméleti fizika komoly művelésével. Carnap tehát leutazott Chicagóból Princetonba, hogy megváltoztassa Einstein nézetét és így erős propagandatámaszt szerezzen a logikai pozitivizmus számára.

Szerencsére nemcsak általánosságban beszéltek, hanem konkrét részletekbe is mentek. Így előkerült az a kérdés, hogy mit is tehet a természettudomány a jelen pillanat, a most öntudatos megragadásával. A kérdés döntő volt a logikai pozitivizmus számára is, hiszen bármely gondolat, amennyiben logikus és pozitív, mindig az öntudatos jelenben létezik, mielőtt bármi mást is meg lehet róla állapítani. És, így gondolhatta Carnap, ha a most tárgyalható a logikai pozitivizmuson belül, azaz ha megfogható a fizika módszerével, a mostnak nem marad metafizikai vetülete.

Einstein hajthatatlan maradt. Kereken kijelentette Carnapnak, hogy a mosttal a fizika semmit sem képes tenni. Ennek megállapításához természetesen nem kellett Einstein tudománya. De a tudomány által annyira uralt modern világ és társadalom ismételten csak akkor képes elemi, nem tudományos igazságokat elfogadni, ha azokat vezető tudósoktól hallja.

Ez a világ képtelen meglátni, hogy mennyire fonák az ilyesfajta ismeretszerzés. Ugyanis Einstein nemcsak azt mondta, hogy a tudomány képtelen a jelennel, a mosttal megbirkózni, hanem azt is, hogy a megtapasztalt most emiatt teljesen szubjektív valami. Arra sajnos nem gondolt Einstein (és nem gondolt Carnap beszámolójának számtalan olvasója sem), hogy milyen lehetetlen, destruktív következményekkel jár, ha a megtapasztalt mostot teljesen szubjektívnek vesszük. Mert ebben az esetben, és ha pozitíve logikusak vagyunk, bezárhatjuk az összes törvényszéket, az összes bíróságot. Ott ugyanis merőben szubjektív faktorok nem jöhetnek számba. De ha a bűnöző most tudata merőben szubjektív, akkor bűnténye elkövetését illetően felelősségének nem lehet tárgyilagos alapja.

A fenti következetlenség egy másik nagyon tanulságos esete William Jamesnek, a modern pragmatizmus megalapítójának nevéhez fűződik. A pragmatizmus lényege az, hogy az emberi bölcsességet gyakorlati cselekvések többé-kevésbé pillanatnyi sikerére korlátozza, mivel tagadja a bölcsesség metafizikai vetületét, azaz megmaradó érvényességét. Azt, hogy ez a tagadás bumerángként hat magára a pragmatizmusra, James még akkor sem ismerte fel, amikor szembesült vele.

Ez akkor történt, amikor elolvasta egy tanítványa doktori disszertációját az ő gondolatmenetének vezérfonaláról. A disszertáció kiértékelésében James ezt írta: "Mint disszertáció az ön munkája elsőrendű. De miért nem megy tovább? Maga összefűzi különféle kijelentéseimet, amiket különböző alkalmakkor különféle hallgatóságoknak tettem, akik mind különféle gondolatvilágban élnek, és kimutatja, hogy kijelentéseim egy inkoherens fonalat alkotnak." Azaz a fonál nem is fonál. Nagyon fonák az ilyen fonál, és még inkább fonák az, hogy egy nagy elme ilyen fonák fonál gyártásának szentelte életét.

Amennyiben James felismerte a problémát, hogy miként lehet koherenciát biztosítani pragmatizmusa számára, a megoldást abban látta, hogy a képzelet aktusával kell megragadní egy filozófus látásmódjának egészét. Jellemzően nem az értelemre hagyta ezt a feladatot. Világos, hogy el akarta kerülni az öntudat szót, amin az értelem szó értelme nyugszik, amennyiben az öntudatos értelem. De csak ez az értelem, ami a jelenbe van lehorgonyozva, tudja egy koherens fonálba összehozni mindazt a megértést, ami a múltban történt és ezzel lehetővé és értelmessé teszi a jövőre vonatkozó gondolatokat is. Ez az értelem az, ami érthetővé és lehetővé teszi a pillanatnyi pragmatikus sikereket is, de ugyanakkor messze túlmutat a pragmatizmus szűk határain, amiken belül még a most felismerését sem lehet igazolni.

A most, a jelen objektív valóságát nem döntötte meg sem James, sem Einstein naiv bölcselkedése, sem pedig a relativitás elmélete, ami szerint lehetetlen szimultán megmérni ugyanazt a pillanatot két különböző referencia rendszerben. Az a pillanat, amit a tudós, mint jelent regisztrál az egyik rendszerben, az már múlt a másikban, és még csak jövő egy harmadikban, hiszen véges a fény sebessége, ami a jeleket, az üzeneteket viszi az egyik koordináta rendszerből a másikba. Tehát megy az érvelés, ha a pillanatok szimultáneitását nem lehet mérésekkel rögzíteni, nincs szimultáneitás, nincs most és ezért a róla való öntudatunknak nincs valós, tárgyilagos alapja.

Abból, hogy az ilyen érvelésből nem következik az, hogy nincs közös idő, Einstein maga is megérzett valamit, amikor 1921-ben egy előadást tartott a Sorbonne-on a Société Francaise de Philosophie, azaz a rangadó francia filozófusok társasága előtt. Természetesen Bergson is jelen volt, aki vitatta Einstein nézetét afelől, hogy nincs univerzálisan érvényes idő, mivel nincs egy közösen mérhető jelen.

1921-ben senki sem sejtette még, hogy néhány éven belül megtörténik a tudománytörténet egyik legnagyobb felfedezése az, hogy a világegyetem kitágulóban van. Mármost mivel ez a tágulás mindenfelé azonosan érvényes, abszolút referencia rendszert alkot, ami tehát abszolút és univerzálisan érvényes időmeghatározásra is feljogosít.

Mindezt nem azért hoztam fel, mintha a jelen, a most megragadásának valósága tudományos érvektől függne. De ebben a tudományos, illetve tudományoskodó világban, elemi bölcseleti megfontolások rendszerint csak akkor keltenek figyelmet, ha tudományos mázat kapnak. Tehát e jelen megfontolások feltétlenül megérdemlik, hogy a tudományt megkérdezzük felőlük, és így megvédjük őket áltudományos és féltudományos ellenvetésektől.

Itt még csupán arra az ellenvetésre szeretnék kitérni, ami abban az érvben áll, hogy amit a tudomány ma még nem tud megmagyarázni, azt holnap, vagy holnapután, vagy száz év múlva képes lesz megtenni. Az ellenvetésnek van legalább is látszólagos alapja. A tudomány története nagyon is mutatja, hogy ami ma lehetetlennek tűnik, az holnap már lehetővé válhat. Látszólag megmagyarázhatatlan folyamatok ismételten magyarázatot kaptak. Tegyük tehát fel, hogy a neurobiológia egy szép napon meg tudja állapítani, hogy milyen energianívón van az agyat alkotó kb. 10 milliárd sejt, illetve a sejtek mindegyikét alkotó, mintegy milliárdnyi molekula, amikor az egyén a most pillanatát öntudatosan átéli. Nem hiszem, hogy tévedek, hogy száz és száz kilométer hosszúságú falra lenne szükség, hogy mindezeket az adatokat felírjuk.

Nem óriásinak fog-e mutatkozni az a különbség, ami e kvantitatív adathalmaz és a most benső élménye között van? De tegyük fel, hogy matematikai fizikusok találnak valami függvényt, ami egy néhány soros képletben képes kifejezni mindezt a milliárdszor milliárdnyi adatot. A fenti különbség akkor is éppúgy megmarad. Az, hogy ez a különbség mekkora hatást tesz az egyénre, nem attól függ, hogy milyen jó fizikus, vagy matematikus, hanem attól, hogy milyen erős, milyen egészséges az a képessége, hogy értsen és értékelje azt, hogy ért. Ez a képesség természetesen csupán a józan parasztész kiművelt változata.

Ez az az ész, ami már a régi görög bölcsek egyikét-másikát is rádöbbentette arra, hogy milyen óriási a különbség egy gondolat és a között a külső tárgy között, amire a gondolat vonatkozik. A bölcselet azóta sem talált lényegesen más érvet arra, hogy a tudat, ami annyira más mint a külső világ, valóban más természetű mint ez a világ. Ezt a világot a tudomány egyre remekebbül meg tudja mérni rengeteg részletében és összefüggéseiben. De amikor a tudós meg akarja magyarázni azt, hogy mit is tett, kénytelen olyan szavakat használni, amiknek a jelentését nem lehet megmérni, hanem csak értékelni lehet. És a tudósnak mindezt öntudatosan kell tennie. Meg kell győződnie arról, hogy öntudatos másokhoz szól, akik, bár mások, mégis valahogyan ugyanazzal a fajta értelemmel operálnak, mint ő. Sőt azt is el kell fogadnia, hogy bár azoknak az öntudatoknak mindegyike egy önmagában létező fellegvára, mégis szabad mozgás lehetséges az ilyen fellegvárak milliárdjai között. E fellegvárak egyéni birtokosai nem valami illúzió áldozatai, amikor meg vannak győződve arról, hogy a jelen öntudatos megragadása éppen olyan mindegyik fellegvárban. Mert ha ez nem lenne így, akkor még a tudósok sem beszélhetnének logikusan és következetesen egymáshoz.

Mindennek megfontolása olyan távlatokba vezet bennünket, amik nem népszerűek a mai tiszavirág-jellegű kultúrában. Ott csak a pillanat számít, de nem az öntudatos pillanat távlata, amennyiben az egybe fogja a jelent, a múltat, és a jövőt is. Ezeket a távlatokat nem lehet tudományosan bizonyítani, ezeket csak bölcsességgel lehet megfogni és értékelni.

Ragaszkodjunk ezekhez a távlatokhoz, amelyek a jelen öntudatos megragadásában gyökereznek, mert ezzel a lehető legtöbbet fogjuk adni nemcsak a tudományban elvesző kultúránknak, de önmagunknak is mint vallásos lényeknek. A mai kultúra épp azért van alapjaiban válságban, mivel a jelen pillanat mámorában képtelen meglátni a jelen azon mélységét, amely nemcsak a múltat és a jövőt egyesíti, hanem rápillantást enged az örök jelenre is, ami az Ádventi várakozás fő tárgya. Ezt a várakozást sokféle hangulat kíséri. Ennek a várakozásnak sokféle olyan színezete van, ami egyenesen gyerekesnek, naivnak látszhat. Mindennek semmi köze a várakozás lényegéhez.

De a legmélyebb lényegre mutat az a tény, hogy az Ádventi várakozás egy örök mostban létező Igére vonatkozik, aki megtestesült az idő teljességében, mint egy gyermek. Nem véletlen tehát, hogy annyi szó esett ebben az előadásban arról az emberi szóról, ami, bár a jelen pillanat gyermeke, utal az ember örök jelenére is. A pillanatnyi jelen megtapasztalása amiben megpillantjuk az örök jelent, mint a lét legmagasabb fokát - tehát olyan tárgy, amire a vallásos ember, az Ádventet élő ember úgy tekinthet, mint az emberi értelem legnagyobb horderejű tárgyára.

De ez azt is mutatja, hogy amikor a vallás és tudomány viszonyát vizsgáljuk, akkor alapvetően oly kérdésekkel kell először is szembenéznünk, amelyek nem sajátosan vallásosak vagy tudományosak. Mielőtt az ember kifejezetten tudós, vagy kifejezetten teológus lenne, először is kell, hogy gondolkodó egyén legyen. Mint ilyennek meg kell látnia azt, hogy vannak olyan alapvető megfontolások (akár nevezzük őket bölcseletinek, akár nem), amelyeket világosan kell látnunk, mivel nélkülük sem a vallás, sem a tudomány horderejét, sem illetékességi határaikat nem tudjuk felmérni.